Francese Italiano Ungherese Agota Kristof, L`Analphabéte. Récit

Francese
Agota Kristof, L’Analphabéte. Récit autobiographique,
Éditions Zoe, Carouge-Genève, 2004
Italiano
Agota Kristof, L’Analfabeta. Racconto autobiografico,
Edizioni Casagrande, Bellinzona, 2005 [trad. di Letizia
Bolzani]
Ungherese
Ágota Kristóf, Az Analfabéta. Önéletrajzi írások, Új Palatinus
Könyvesház, Budapest, 2007 [ford. Petőcz András]
Débuts
Je lis. C’est comme une maladie. Je lis tout ce qui me tombe
sous la main, sous les yeux: journaux, livres d’école,
affiches, bouts de papier trouvés dans la rue, recettes de
cuisine, livres d’enfant. Tout ce qui est imprimé.
J’ai quatre ans. La guerre vient de commencer.
Esordio
Leggo. È come una malattia. Leggo tutto ciò che mi capita
sottomano, sotto gli occhi: giornali, libri di testo, manifesti,
pezzi di carta trovati per strada, ricette di cucina, libri per
bambini. Tutto ciò che è a caratteri di stampa.
Ho quattro anni. La guerra è appena cominciata.
Kezdetek
Olvasok. Mint valami betegség, olyan ez az egész. Mindent
elolvasok, ami a kezembe, a szemem elé kerül: újságokat,
tankönyveket, hirdetéseket, utcán talált papírdarabokat, konyhai
recepteket, gyerekkönyveket. Mindent, ami nyomtatott.
Négyéves vagyok. Éppen most kezdődött a háború.
Nous habitons à cette époque un petit village qui n’a pas de
gare, ni l’électricité, ni l’eau courante, ni le téléphone.
Mon père est le seul instituteur du village. Il enseigne à tous
les degrés, du premier au sixième. Dans la même salle.
L’école n’est séparée de notre maison que par la cour de
récréation, et ses fenêtres donnent sur le jardin potager de ma
mère. Quand je grimpe à la dernière fenêtre de la grande
salle, je vois toute la classe, avec mon père devant, debout,
écrivant au tableau noir.
La salle de mon père sent la craie, l’encre, le papier, le
calme, le silence, la neige, même en été.
La grande cuisine de ma mère sent la bête tuée, la viande
bouillie, le lait, la confiture, le pain, le linge mouillé, le pipi
du bébé, l’agitation, le bruit, la chaleur de l’été, même en
hiver.
A quell’epoca abitiamo in un paesino privo di stazione, di
elettricità, di acqua corrente, di telefono.
Mio padre è l’unico maestro del paese. Insegna a tutte le
classi, dalla prima alla sesta. Nella stessa aula. La scuola è
separata da casa nostra soltanto dal cortile di ricreazione, e ha
le finestre che danno sull’orto di mia madre. Se mi arrampico,
riesco a guardare attraverso i vetri dell’ultima finestra
dell’aula, e vedo tutta la classe, con davanti mio padre, in
piedi, che scrive alla lavagna.
L’aula di mio padre sa di gesso, di inchiostro, di carta, di
quiete, di silenzio, di neve, anche in estate.
La grande cucina di mia madre sa di bestia macellata, di carne
bollita, di latte, di marmellata, di pane, di biancheria umida,
di pipì dell’ultimo nato, di fermento, di rumori, di calore
estivo, anche in inverno.
Ekkoriban egy kis faluban lakunk, ahol nincs vasútállomás, nincs
villamos áram, nincs vízvezeték, nincs telefon.
Apám a falu egyetlen tanítója. Mindegyik évfolyamot ő tanítja, az
elsőtől a hatodikig. Ugyanabban a tanteremben, egyszerre. Az iskolát
csak az iskolaudvar választja el a házunktól, ablakai anyám
konyhakertjére nyílnak. Ha felmászom a nagyterem hátsó ablakába,
az egész osztályt látom, elöl apámmal, aki áll, és éppen felír valamit a
táblára.
Apám tantermében kréta, tinta, papír, nyugalom, csend és hó illatát
érezni, még nyáron is.
Anyám nagy konyhájában leölt állat, főtt hús, tej, lekvár, kenyér,
nedves fehérnemű, csecsemővizelet, zaklatottság, zaj és nyári
forróság szagát érezni, még télen is.
Quand le temps ne nous permet pas de jouer dehors, quand le
bébé crie plus fort que d’habitude, quand mon frère et moi
faisons trop de bruit et trop de dégâts dans la cuisine, notre
mère nous envoie chez notre père pour une «punition».
Nous sortons de la maison. Mon frère s’arrête devant le
hangar où on range le bois de chauffage:
– Je préfère rester ici. Je vais couper du petit bois.
– Oui. Mère sera contente.
Je traverse la cour, j’entre dans la grande salle, je m’arrête
près de la porte, je baisse les yeux. Mon père dit:
– Approche.
J’approche. Je lui dis dans l’oreille:
– Punie... Ma mère...
– Rien d’autre?
Il me demande «rien d’autre?», parce que parfois il y a un
Quando il tempo non ci permette di giocare all’aperto, quando
il neonato urla più forte del solito, quando mio fratello e io
facciamo troppo rumore e troppi guai in cucina, la mamma ci
spedisce dal papà per una «punizione».
Usciamo di casa. Mio fratello si ferma davanti al capanno in
cui si mette la legna destinata al riscaldamento:
– Io preferisco restare qui. Voglio tagliare un po’ di legna.
– Sì. Mamma sarà contenta.
Io attraverso il cortile, entro nell’aula, mi fermo vicino alla
porta, abbasso gli occhi. Mio padre dice:
– Avvicinati.
Mi avvicino. Gli dico in un orecchio:
– Punita... La mamma...
– Non c’è altro?
Mi chiede «non c’è altro?» perché a volte c’è un biglietto di
Amikor az időjárás nem teszi lehetővé, hogy kint játsszunk, amikor a
csecsemő még a szokásosnál is hangosabban sír, amikor a bátyámmal
túl nagy zajt és bajt csinálunk a konyhában, anyánk az apánkhoz küld
minket, „büntetésért”.
Kimegyünk a házból. A bátyám megáll a fészer előtt, ahol a tűzifát
tartjuk.
– Inkább itt maradok. Vágok egy kis gyújtóst.
– Jó. Anya örülni fog.
Keresztülvágok az udvaron, belépek a nagyterembe, és lesütött
szemmel megállok az ajtó mellett. Apám azt mondja:
– Gyere közelebb.
Odalépek hozzá. A fülébe súgom:
– Büntetés... Anyám...
– Semmi más?
Azt kérdi, „semmi más?”, mert anyám olykor egy kis cédulát is rám
1
billet de ma mère que je dois donner sans rien dire, ou bien il
y a un mot à prononcer: «médecin», «urgence», et parfois
seulement un chiffre: 38 ou 40. Tout ça à cause du bébé qui a
tout le temps des maladies d’enfance.
Je dis à mon père:
– Non. Rien d’autre.
Il me donne un livre avec des images:
– Va t’asseoir.
Je vais au fond de la classe, là où il y a toujours des places
vides derrière les plus grands.
C’est ainsi que, très jeune, sans m’en apercevoir et tout à fait
par hasard, j’attrape la maladie inguérissable de la lecture.
Quand nous allons rendre visite aux parents de ma mère, qui
habitent dans une ville proche, dans une maison avec de la
lumière et de l’eau, mon grand-père me prend par la main, et
nous faisons ensemble le tour du voisinage.
Grand-père sort un journal de la grande poche de sa
redingote et dit aux voisins:
– Regardez! Écoutez! Et à moi:
– Lis.
Et je lis. Couramment, sans faute, aussi vite qu’on me le
demande.
mia madre che devo dargli senza dire nulla, oppure c’è una
parola che devo pronunciare: «medico», «urgenza», e a volte
anche solo un numero: 38 o 40. Tutto questo per via del
neonato che ha sempre qualche malattia dei bambini.
Dico a mio padre:
– No. Non c’è altro.
Mi dà un libro con delle figure:
– Vatti a sedere.
Vado in fondo all’aula, là dove c’è sempre qualche posto
libero dietro i più grandi.
Ed è così che, ancora in tenera età, senza accorgermene e
assolutamente per caso, vengo colpita dall’inguaribile
malattia della lettura.
Quando andiamo a trovare i genitori di mia madre che stanno
in una città vicina, in una casa con luce e acqua, mio nonno
mi prende per mano e insieme facciamo il giro del vicinato.
Il nonno tira fuori un giornale dal tascone della redingote e
dice ai vicini:
– Venite a vedere! State a sentire!
E a me:
– Leggi.
E io leggo. Correntemente, senza errori, alla velocità che
vogliono loro.
bíz, amit szó nélkül kell neki odaadnom, vagy éppen csak egyetlen
szót kell kimondanom, „orvos”, „mentő”, és néha csak egy számot:
„38” vagy „40”. Mindez a csecsemő miatt, aki állandóan
betegségekkel küszködik.
Azt mondom az apámnak:
– Semmi. Semmi más.
Ad nekem egy képeskönyvet.
– Menj, ülj le.
A terem végébe megyek, oda, ahol mindig vannak üres helyek, a
legidősebbek mögött.
Így történt, hogy egész kisgyerekként, észrevétlenül és teljesen
véletlenül elkaptam az olvasás gyógyíthatatlan betegségét.
Amikor meglátogatjuk anyám szüleit, akik a közeli városban laknak,
egy olyan házban, ahol van villany és vízvezeték, nagyapám kézen
fog, így megyünk együtt a szomszédokhoz, vendégségbe.
Nagyapa a szalonkabátja nagy zsebéből előhúz egy újságot, és azt
mondja a szomszédoknak:
– Figyeljetek! Hallgassátok! Nekem pedig:
– Olvass!
És én olvasok. Folyékonyan, hiba nélkül, olyan gyorsan, ahogyan
csak kérik.
Mise à part cette fierté grand-parentale, ma maladie de la
lecture m’apportera plutôt des reproches et du mépris:
« Elle ne fait rien. Elle lit tout le temps. »
« Elle ne sait rien faire d’autre. »
« C’est l’occupation la plus inactive qui soit. »
« C’est de la paresse. »
Et, surtout: «Elle lit au lieu de... »
Au lieu de quoi?
« Il y a tant de choses plus utiles, n’est-ce pas? »
Encore maintenant, le matin, quand la maison se vide et que
tous mes voisins partent au travail, j’ai un peu mauvaise
conscience de m’installer à la table de la cuisine pour lire les
journaux pendant des heures, au lieu de... de faire le ménage,
ou de laver la vaisselle d’hier soir, d’aller faire les courses,
de laver et de repasser le linge, de faire de la confiture ou des
gâteaux...
Et, surtout, surtout! Au lieu d’écrire.
A parte questo orgoglio nonnesco, la mia malattia della lettura
mi arrecherà piuttosto rimproveri e disprezzo:
«Non fa mai niente. Continua a leggere».
«D’altro non sa far niente».
«È l’occupazione più inattiva che ci sia».
«È pigrizia».
E, soprattutto: «Legge, invece di...»
Invece di cosa?
«Ci sono tante di quelle cose più utili, non è vero?»
Ancora adesso, di mattina, quando la casa si svuota e tutti i
vicini vanno al lavoro, mi sento un po’ in colpa per il fatto di
mettermi al tavolo della cucina a leggere i giornali per ore e
ore, invece di... di fare le pulizie, di lavare i piatti della sera
prima, di andare a fare la spesa, di lavare e stirare i panni, di
fare la marmellata o delle torte...
E soprattutto, soprattutto! Invece di scrivere.
Leszámítva ezt a nagyszülői büszkeséget, az olvasási szenvedélyem
inkább szemrehányást és megvetést váltott ki:
„Semmit se csinál. Állandóan csak olvas.”
„Képtelen mást csinálni.”
„Ez a lehető legértelmetlenebb foglalatosság.”
„Ez maga a lustaság.”
És, különösen: „Olvas, ahelyett hogy...”
Mi helyett?
„Annyi hasznosabb dolog van, nemde?”
És még most is, reggelente, amikor a ház kiürül, mert az összes
szomszédom munkába megy, egy kis lelkiismeret-furdalással ülök a
konyhaasztalhoz, hogy olvassam az újságokat órákon át, ahelyett
hogy... takarítanék, elmosogatnám a tegnap estéről maradt edényeket,
bevásárolni mennék, fehérneműt mosnék és vasalnék, lekvárt főznék
vagy süteményt készítenék...
És főleg, főleg! Ahelyett hogy írnék.
2
De la parole à l’écriture
Toute petite déjà, j’aime raconter des histoires. Des histoires
inventées par moi-même.
Grand–mère vient parfois de la ville en visite, pour aider
mère. Le soir, c’est grand-mère qui nous couche, elle essaye
de nous endormir avec des contes que nous avons déjà
entendus une centaine de fois.
Je sors de mon lit, je dis à grand–mère:
– Les histoires, c’est moi qui les raconte, pas toi.
Elle me prend sur ses genoux, elle me berce:
– Raconte, raconte donc.
Je commence par une phrase, n’importe laquelle, et tout
s’enchaîne. Des personnages apparaissent, meurent, ou
disparaissent. Il y a les bons et les méchants, les pauvres et
les riches, les vainqueurs et les vaincus. Cela ne finira
jamais, je bégaye sur les genoux de grand-mère:
– Et après... et après...
Dalla parola alla scrittura
Sono ancora molto piccola e già mi piace raccontare storie.
Storie inventate da me.
La nonna a volte arriva dalla città, a trovarci e per aiutare
mamma. Di sera è la nonna che ci mette a letto, cercando di
farci addormentare con racconti che abbiamo già sentito un
centinaio di volte.
Io scendo dal letto e dico alla nonna:
– Le storie le racconto io, non tu.
Lei mi prende sulle ginocchia, mi culla:
– E racconta, racconta, allora.
Comincio con una frase, una qualsiasi, e il resto si collega da
sé. I personaggi appaiono, muoiono o scompaiono. Ci sono i
buoni e i cattivi, i poveri e i ricchi, i vincitori e i vinti. È una
cosa che non finisce mai:
– E poi... e poi...
A beszédtől az írásig
Már egészen kicsi koromban szeretek történeteket mesélni. Általam
kitalált történeteket.
Nagyanya eljön olykor-olykor a városból, látogatóba, anyának
segíteni. Esténként ő az, aki lefektet minket, és ő az, aki megpróbál
elaltatni a százegynehányadszor hallott történeteivel.
Kibújok az ágyamból, mondom nagyanyának:
– Most én mesélek, nem te. Ölébe vesz, ringat.
– Mesélj, mesélj csak.
Elkezdek egy mondatot, bármit, aztán kapcsolódik hozzá az összes
többi. Szereplők jelennek meg, meghalnak vagy eltűnnek. Vannak a
jók és a gonoszak, a szegények és a gazdagok, a győztesek és a
legyőzöttek. Soha nem ér véget a történetem, egyre csak
ismételgetem nagyanya térdén ülve:
– És azután... és azután...
Grand-mère me pose dans mon lit-cage, elle baisse la mèche
de la lampe à pétrole, et s’en va dans la cuisine.
Mes frères dorment, je m’endors, moi aussi, et dans mon
rêve l’histoire continue, belle et terrifiante.
Ce que j’aime le plus, c’est de raconter des histoires à mon
petit frère Tila. C’est le préféré de notre mère. Il a trois ans
de moins que moi, alors il croit tout ce que je lui dis. Par
exemple, je l’attire dans un coin du jardin et je lui demande:
– Veux–tu que je te révèle un secret?
– Quel secret?
– Le secret de ta naissance.
– Il n’y a aucun secret à ma naissance.
– Si. Mais je te le dis seulement si tu jures de n’en parler à
personne.
– Je le jure.
– Alors, voilà: tu es un enfant trouvé. Tu n’es
pas de notre famille. On t’a trouvé dans un
champ, abandonné, tout nu.
Tila dit:
– Ce n’est pas vrai.
Continuo a balbettare sulle ginocchia della nonna.
La nonna mi sistema nel mio lettino, abbassa lo stoppino della
lampada a petrolio e se ne va in cucina.
I miei fratellini dormono, mi addormento anch’io, e nei miei
sogni la storia continua, bella e terrificante.
Ma la cosa che mi piace di più, è raccontare delle storie a
Tila, il fratello più piccolo. È il preferito di nostra madre. Ha
tre anni meno di me, e quindi crede a tutto quello che gli dico.
Per esempio, lo porto in un angolo del giardino e gli
domando:
– Vuoi che ti sveli un segreto?
– Quale segreto?
– Il segreto della tua nascita.
– Non c’è nessun segreto sulla mia nascita.
– E invece sì. Ma te lo dico solo se giuri di non parlarne a
nessuno.
– Lo giuro.
– Beh, il fatto è questo: tu sei un trovatello. Non appartieni
alla nostra famiglia. Ti hanno trovato in un campo,
abbandonato, tutto nudo.
Tila dice:
– Non è vero.
– I miei genitori un giorno te lo diranno, quando sarai grande.
Se tu sapessi che compassione ci facevi, così magro, così
nudo.
Nagyanya a rácsos ágyamba tesz, kisebbre tekeri a petróleumlámpa
kanócát, és kimegy a konyhába.
Testvéreim alszanak, én is elalszom, és álmomban folytatódik a
történet, a gyönyörű és ijesztő mese.
A legjobban azt szeretem, ha Tilának, a kis-öcsémnek mesélhetek. Ő
az anyám kedvence. Három évvel fiatalabb nálam, így aztán mindent
elhisz, amit tőlem hall. Félrevonom például a kert egyik sarkába, és
azt mondom neki:
– Akarod, hogy eláruljak egy titkot?
– Milyen titkot?
– A születésed titkát.
– Semmiféle titok nincs a születésem körül.
– De van. Ám csak akkor mondom el, ha megesküszöl, hogy nem
árulod el senkinek.
– Megesküszöm.
– Szóval, az a helyzet, hogy talált gyerek vagy. Nem a mi
családunkhoz tartozol. A mezőn találtak, elhagyatottan, teljesen
meztelenül.
Tila mondja:
– Hazugság.
– Mes parents vont te le dire plus tard, quand tu seras grand.
Si tu savais comme tu nous faisais pitié, si maigre, si nu.
– A szüleim később mesélik majd el neked, akkor, amikor már nagy
leszel. Ha tudnád, menynyire szánalmas voltál, mennyire sovány,
menynyire csupasz.
3
Tila commence à pleurer. Je le prends dans mes bras:
– Ne pleure pas. Je t’aime autant que si tu étais mon vrai
frère.
– Autant que Yano?
– Presque. Yano est tout de même mon vrai frère véritable.
Tila réfléchit:
– Mais alors, pourquoi que j’ai le même nom que vous? Et
pourquoi que mère m’aime plus que vous deux? Vous êtes
tout le temps punis, toi et Yano. Et moi, jamais.
Je lui explique:
– Tu as le même nom, parce qu’on t’a adopté officiellement.
Et si mère est plus gentille avec toi qu’avec nous, c’est parce
qu’elle veut montrer qu’elle ne fait aucune différence entre
toi et ses vrais enfants.
– Je suis son vrai enfant!
Tila hurle, il court vers la maison:
– Maman! Maman! Je cours derrière lui:
– Tu as juré de ne rien dire. Je plaisantais.
Trop tard. Tila arrive dans la cuisine, il se jette dans les bras
de mère:
– Dis-moi que je suis ton fils. Ton vrai fils. Tu es ma vraie
mère.
Tila comincia a piangere. Lo prendo tra le braccia:
– Non piangere. Ti voglio bene come se fossi davvero mio
fratello.
– Come a Yano?
– Quasi. Dopotutto Yano è proprio il mio vero fratello
autentico.
Tila riflette:
– Ma allora, perché ho lo stesso cognome che avete voi? E
perché mamma vuole più bene a me che a voi due? Voi
continuate a beccarvi punizioni, tu e Yano. Io invece mai.
Io gli spiego:
– Hai lo stesso cognome perché ti abbiamo adottato
ufficialmente. E se mamma è più gentile con te che con noi, è
perché vuole dimostrarti che non fa nessuna differenza tra te e
i suoi figli veri.
– Ma io sono suo figlio vero!
Tila urla, correndo verso casa:
– Mamma! Mamma! Gli corro dietro:
– Hai giurato di non dire niente. Scherzavo.
Troppo tardi. Tila giunge in cucina, e si getta tra le braccia di
mamma:
– Dimmi che sono tuo figlio. Tuo figlio vero. Che tu sei la
mia vera mamma.
Tila sírni kezd. Karjaimba szorítom.
– Ne sírj! Ugyanannyira szeretlek, mintha igazi testvérem volnál.
– Ugyanannyira, mint Janót*?
– Majdnem. Végül is Janó tényleg az én valódi bátyám.
Tila gondolkodik:
– De akkor miért ugyanaz a nevem, mint nektek? És anya miért
szeret engem jobban, mint titeket, kettőtöket? Ti örökké büntetésben
vagytok, te és Janó. Én meg soha.
Magyarázom neki:
– Ugyanaz a neved, mert hivatalosan örökbe
fogadtak. Ha pedig anya kedvesebb veled, mint velünk, az csak azért
van, mert meg akarja mutatni, hogy semmi különbséget nem tesz
közted és a saját gyerekei között.
– Én is az ő gyereke vagyok! Tila rohan a ház felé, üvölt:
– Mama! Mama! Futok utána.
– Megesküdtél, hogy nem mondod el senki
nek. Csak vicceltem.
Késő. Tila a konyhába ér, anya karjaiba veti magát:
– Mondd, hogy a fiad vagyok! Az igazi fiad. És te tényleg az anyám
vagy.
Je suis punie, naturellement, pour avoir raconté des âneries.
Je m’agenouille sur un épi de maïs dans un coin de la
chambre. Bientôt Yano arrive avec un autre épi de maïs, il
s’agenouille à côté de moi.
Je lui demande:
– Pourquoi tu es puni, toi?
– Je ne sais pas. J’ai juste caressé le crâne de Tila, en disant:
«Je t’aime, petit bâtard.»
Nous rions. Je sais qu’il a fait exprès d’être puni, par
solidarité, et parce que sans moi il s’ennuie.
Je raconterai encore d’autres âneries à Tila, j’essaye aussi
avec Yano, mais il ne me croit pas, parce qu’il a un an de
plus que moi.
L’envie d’écrire viendra plus tard, quand le fil d’argent de
l’enfance sera cassé, quand viendront les mauvais jours, et
arriveront les années dont je dirai: «Je ne les aime pas.»
Vengo punita, naturalmente, per aver raccontato delle
sciocchezze. Mi inginocchio su una pannocchia di granoturco
in un angolo della stanza.
Poco dopo arriva Yano con un’altra pannocchia, e si
inginocchia di fianco a me.
Gli chiedo:
– E tu perché sei punito?
– Non so. Ho semplicemente accarezzato la zucca di Tila,
dicendogli: «Ti voglio bene, bastardino».
Ridiamo. So che ha fatto apposta a farsi punire, per
solidarietà, e perché senza di me si annoia.
Di sciocchezze a Tila ne racconterò ancora, e cerco di farlo
anche con Yano, ma lui non mi crede, perché ha un anno più
di me.
La voglia di scrivere verrà più tardi, quando si sarà rotto il
filo d’argento dell’infanzia, quando verranno giorni cattivi, e
arriveranno gli anni che potrei definire «non amati».
Természetesen büntetést kapok, mert ostobaságokat meséltem.
Kukoricacsövön térdelek a szoba egyik sarkában. Hamarosan Janó is
megérkezik egy másik kukoricacsővel, odatérdepel mellém.
Kérdezem tőle:
– Te miért vagy büntetésben?
– Nem tudom. Éppen csak megsimogattam Tila buksiját, és azt
mondtam: „Szeretlek, kicsi fattyú.”
Nevetünk. Tudom, hogy szándékosan csinálta, hogy büntetést kapjon,
együttérzésből, és azért, mert nélkülem unatkozik.
Még később is mesélek ostobaságokat Tilának, aztán Janóval is
próbálkozom, de ő nem hisz nekem, mert egy évvel idősebb nálam.
Az írás vágya később jön, akkor, amikor a gyermekkor aranyfonala
széjjelszakad, amikor rosszabb napok köszöntenek rám, olyan évek,
amelyekről annyit mondok majd: „Nem szerettem őket.”
4
Quand, séparée de mes parents et de mes frères, j’entrerai à
l’internat dans une ville inconnue, où, pour supporter la
douleur de la séparation, il ne me restera qu’une solution:
écrire.
Quando, separata dai miei genitori e dai miei fratelli,
entrerò in collegio in una città sconosciuta, dove, per
Poèmes
Quand j’entre à l’internat, j’ai quatorze ans. Yano, mon frère,
y est depuis un an déjà, mais dans une autre ville. Tila reste
encore avec mère.
Ce n’est pas un internat pour jeunes filles riches, c’est plutôt
le contraire. C’est quelque chose entre la caserne et le
couvent, entre l’orphelinat et la maison de correction.
Nous sommes environ deux cents filles de quatorze à dixhuit ans, logées et nourries gratuitement par l’État.
Nous avons des dortoirs de dix à vingt personnes, avec des
lits superposés garnis de paillasses et de couvertures grises.
Nos armoires métalliques étroites se trouvent dans le
corridor.
Une cloche nous réveille à six heures du matin, et une
surveillante ensommeillée contrôle les chambres. Certaines
élèves se cachent sous les lits, les autres descendent dans le
jardin en courant. Après trois tours du jardin, nous faisons
des exercices pendant dix minutes, puis nous remontons
toujours en courant dans le bâtiment. Nous nous lavons à
l’eau froide, nous nous habillons, nous descendons dans la
salle à manger. Notre petit-déjeuner se compose de café au
lait et d’une tranche de pain.
Poesie
Ho quattordici anni quando entro in collegio. Yano è in
collegio già da un anno, ma in un’altra città. Tila resta ancora
con mamma.
Non è un collegio per fanciulle ricche, è piuttosto il contrario.
È qualcosa tra la caserma e il convento, tra l’orfanotrofio e il
riformatorio.
Siamo circa duecento ragazze dai quattordici ai diciotto anni,
ospitate e nutrite gratuitamente dallo Stato.
I dormitori contengono da dieci a venti persone, in letti a
castello muniti di pagliericci e di coperte grigie. Nel corridoio
si trovano gli stretti armadi in metallo di cui possiamo
disporre.
Una campanella ci sveglia alle sei del mattino, e un’assonnata
sorvegliante viene a controllare le camere. Alcune allieve si
nascondono sotto i letti, altre scendono di corsa in giardino.
Dopo tre giri del giardino facciamo dieci minuti di esercizi,
poi torniamo dentro, sempre di corsa. Ci laviamo con l’acqua
fredda (la doccia con l’acqua calda c’è solo una volta alla
settimana), ci vestiamo, scendiamo in sala da pranzo. La
colazione si compone di caffe-latte e di una fetta di pane.
Versek
Tizennégy éves vagyok, amikor internátusba kerülök. A bátyám, Janó
már egy éve ott van, csak épp egy másik városban. Tila még anyával
marad.
Ez az internátus nem valami gazdag lányoknak való intézet, épp
ellenkezőleg. Olyan, mintha félig kaszárnya, félig meg zárda volna,
átmenet az árvaház és a javítóintézet között.
Körülbelül kétszázan vagyunk, tizennégy és tizennyolc év közötti
lányok, ingyenes állami ellátást, szállást és ételt kapunk.
Hálótermeink minimum tíz-, maximum húszszemélyesek, az
emeletes ágyakon szürke takarók, szalmazsákok. Keskeny
fémszekrényeink a folyosón állnak.
Reggel hat órakor harangszó ébreszt minket, egy álmos felügyelő
ellenőrzi a szobákat. Néhány diák az ágy alá bújik, a többiek
futólépésben a kertbe mennek. Lefutunk három kört a kertben, aztán
tíz percig tornagyakorlatokat végzünk, utána pedig, továbbra is
futólépésben, visszamegyünk az épületbe. Hideg vízben
megmosakodunk, felöltözünk, majd lemegyünk az ebédlőbe. A
reggelink tejeskávéból és egy szelet kenyérből áll.
Distribution du courrier de la veille: des lettres ouvertes par
la direction. Justification:
«Vous êtes mineures. Nous remplaçons vos parents. »
À sept heures et demie, nous partons pour l’école en rang
serré, en chantant des chants révolutionnaires à travers la
ville. Des garçons s’arrêtent sur notre passage, ils sifflent, et
ils nous crient des mots admiratifs ou vulgaires.
En rentrant de l’école, nous mangeons et nous allons dans
nos salles d’étude où nous resterons jusqu’au repas du soir.
Dans les salles d’étude un silence total est exigé.
Que faire pendant ces longues heures? Les devoirs, bien sûr,
Distribuzione della posta del giorno prima: lettere aperte dalla
direzione. Giustificazione: «Siete minorenni. Facciamo le
veci dei vostri genitori».
Alle sette e mezzo ci avviamo verso la scuola in ranghi
serrati, cantando canti rivoluzionari per tutta la città. Dei
ragazzi si fermano al nostro passaggio, fischiano, e ci gridano
parole d’ammirazione o parole volgari.
Tornate da scuola, mangiamo, e poi andiamo nelle aule di
studio, dove si rimane fino al pasto serale.
Nelle aule di studio è richiesto il silenzio assoluto.
Che fare in quelle lunghe ore? I compiti, certo, ma i compiti
Következik az előző napi posta szétosztása: az igazgatóság által
kibontott levelek. Indoklás:
„Kiskorúak vagytok. Mi helyettesítjük a szüleiteket.”
Fél nyolckor elindulunk az iskolába, zárt rendben, forradalmi dalokat
énekelve, keresztül a városon. Az úton, amerre megyünk, megállnak
a fiúk, fütyülnek utánunk, elismerő vagy éppen közönséges szavakat
kiáltanak oda nekünk.
Az iskolából visszatérve eszünk, aztán a tanulószobába megyünk,
ahol egészen a vacsoraidőig maradunk.
A tanulószobában teljes csendet követelnek tőlünk.
Mit lehet csinálni ezek alatt a hosszú órák alatt? A házi feladatot,
sopportare il dolore della separazione, non mi resterà che una
soluzione: scrivere.
Amikor, a szüleimtől és a testvéreimtől elválasztva, egy ismeretlen
város internátusába kerülök, ahol a különélés szomorúságában csupán
egyetlen lehetőségem marad: írni.
* Agota Kristof eredeti, franciául írt műve személyneveinek
írásmódját a szerző kérésére megváltoztattuk: így az eredeti Yano
helyett Janó, Guéza helyett Géza, Joseph helyett József, Gisèle
helyett Gizella olvasható a magyar változatban.
5
mais les devoirs sont vite expédiés car ils manquent
totalement d’intérêt. On peut aussi lire, mais nous n’avons
que des livres de «lecture obligatoire», et ils sont vite lus,
d’ailleurs ces livres-là, pour la plupart, manquent totalement
d’intérêt, eux aussi.
Alors, pendant ces heures de silence forcé, je commence à
rédiger une sorte de journal, j’invente même une écriture
secrète pour que personne ne puisse le lire. J’y note mes
malheurs, mon chagrin, ma tristesse, tout ce qui me fait
pleurer en silence le soir dans mon lit.
vengono sbrigati in fretta perché sono totalmente privi
d’interesse. Si può anche leggere, certo, ma gli unici libri che
abbiamo sono di «lettura obbligatoria» e si leggono in fretta, e
d’altronde quei libri, per la maggior parte, sono anche loro
totalmente privi d’interesse.
Allora, in quelle ore di silenzio obbligato, comincio a tenere
una specie di diario, invento persino una scrittura segreta
affinché nessuno possa leggerlo. Vi annoto la mia infelicità,
le mie pene, le mie tristezze, tutto ciò che la sera mi fa
piangere sommessamente nel mio letto.
természetesen, ám azzal gyorsan végzünk, mert érdektelen. Lehet
olvasni is, de csak „kötelező olvasmányaink” vannak, ezekkel is
gyorsan végzünk, meg különben is, ezek nagy része is érdektelen.
Mindezért a kényszerű csend óráiban egy naplófélét kezdek írni, még
egy titkosírást is kitalálok hozzá, hogy senki se olvashassa el.
Beleírom az összes bajomat, bánatomat, szomorúságomat, mindent,
ami csendes, elfojtott sírásra késztet esténként, az ágyamban.
Sì, in quel periodo piango tutte le sere, per mesi interi o per
anni, e piango tanto che in seguito non riuscirò a piangere
quasi mai più, come se avessi già pianto abbastanza per il
resto della mia vita.
Je pleure la perte de mes frères, de mes parents, de notre
maison familiale qu’habitent à présent des étrangers.
Je pleure surtout ma liberté perdue.
Nous avons, certes, la liberté de recevoir des visites le
dimanche après-midi dans le «salon» de l’internat, même des
garçons, en présence d’une surveillante. Nous avons aussi la
liberté de nous promener, même avec des garçons, le
dimanche après-midi, mais seulement dans la rue principale
de la ville. Une surveillante s’y promène aussi.
Mais je n’ai pas la liberté d’aller voir mon frère Yano qui
n’est qu’à vingt kilomètres d’ici, dans la même situation que
moi, et qui ne peut pas venir me voir lui non plus. Nous
avons l’interdiction de quitter la ville, et, de toute façon,
nous n’avons pas d’argent pour le train.
Piango la perdita dei miei fratelli, dei miei genitori, della
nostra casa, che ormai è abitata da stranieri.
Piango soprattutto la mia perduta libertà.
Abbiamo, certo, la libertà di ricevere visite la domenica
pomeriggio nel «salone» del collegio, anche dei ragazzi, in
presenza di una sorvegliante. Abbiamo pure la libertà di
passeggiare, anche con dei ragazzi, la domenica pomeriggio,
ma solo nella strada principale della città. E sulla medesima
strada passeggia una sorvegliante.
Ma non ho la libertà di andare a trovare Yano che è soltanto a
venti chilometri da qui, nella mia stessa situazione, e che non
può, nemmeno lui, venirmi a trovare. Abbiamo il divieto di
lasciare la città, e ad ogni modo non abbiamo soldi per il
treno.
Siratom a testvéreim, a szüleim elvesztését, az otthonunkat, a
házunkat, ahol jelenleg idegenek laknak.
És mindenekelőtt az elveszített szabadságomat siratom.
Kétségtelen, hogy vasárnap délutánonként szabadságunkban áll
látogatókat fogadni az internátus „szalonjában”, akár fiúkat is, egy
felügyelő jelenlétében. Vasárnap délutánonként szabadságunkban áll
sétálni is, akár fiúkkal, de csak a város főutcáján. Szintén egy
felügyelő kíséretében.
Viszont nem áll szabadságomban meglátogatni Janó bátyámat, aki
csak húsz kilométerre van innen, hasonló helyzetben, mint én, és aki
szintén nem látogathat meg engem. Tilos elhagyni a várost, és
különben is, pénzünk se lenne vonatjegyre.
Je pleure aussi mon enfance, notre enfance à nous trois, à
Yano, à Tila et à moi.
Plus de course pieds nus à travers la forêt sur le sol humide
jusqu’au «rocher bleu»; plus d’arbre où grimper, d’où
tomber quand une branche pourrie se casse; plus de Yano
pour me relever de ma chute; plus de promenade nocturne
sur les toits; plus de Tila pour nous dénoncer à mère.
À l’internat, c’est l’extinction des feux à dix heures du soir.
Une surveillante contrôle les chambres.
Je lis encore, si j’ai de quoi lire, à la lumière du réverbère,
puis, pendant que je m’endors en larmes, des phrases
Piango anche la mia infanzia, la nostra infanzia di tutti e tre,
di Yano, di Tila e la mia.
Sono svanite le corse a piedi nudi per il bosco sulla terra
umida fino alla «roccia blu»; svaniti gli alberi su cui
arrampicarsi, da cui cadere quando un ramo marcio si rompe;
svanito anche Yano che mi aiuta a rialzarmi; svanite le
passeggiate notturne sui tetti; svanito Tila che va a fare la spia
da mamma.
In collegio le luci si spengono alle dieci di sera. Una
sorvegliante controlla le camere.
Leggo ancora un po’, se ho qualcosa da leggere, alla luce del
Siratom a gyerekkoromat is, hármunk, Janó, Tila és a magam közös
gyerekkorát.
Nincs több mezítlábas futás keresztül az erdőn, a nyirkos talajon,
egész a „kék szikláig”; nincs több fa, amire fel lehetne mászni, amiről
le lehetne esni, ha egy elszáradt ága letörik; nincs többé Janó, hogy
felemeljen, ha elestem; nincsenek többé éjszakai séták a háztetőkön;
nincsen többé Tila, hogy anyának beáruljon minket.
Az internátusban este tízkor kapcsolják le a villanyt. Egy felügyelő
ellenőrzi a szobákat.
Olvasok még, ha van mit olvasnom, az utcai lámpa fényénél, aztán,
mialatt könnyes szemmel elalszom, mondatok születnek az
6
naissent dans la nuit. Elles tournent autour de moi,
chuchotent, prennent un rythme, des rimes, elles chantent,
elles deviennent poèmes:
« Hier, tout était plus beau,
La musique dans les arbres
Le vent dans mes cheveux
Et dans tes mains tendues
Le Soleil. »
lampione, poi, mentre mi addormento tra le lacrime, nascono
delle frasi nella notte. Mi girano attorno, bisbigliando,
prendono un ritmo, delle rime, cantano, diventano poesie:
«Prima era tutto più bello,
la musica tra i rami
il vento tra i miei capelli
e nelle tue mani protese
il Sole».
éjszakában. Forognak körülöttem, súgnak-búgnak, rímeket kapnak el
és valami ritmust, énekelnek, verssorokká alakulnak:
„Tegnap még minden szebb volt,
A muzsika a fák között
A szellő ott bent a hajamban
És széttárt karjaidban
A napsütés.”
Clowneries
Les années cinquante. À part quelques privilégiés, tout le
monde est pauvre dans notre pays. Certains sont même plus
pauvres que les autres.
À l’internat nous sommes entretenues, certes. Nous avons à
manger, et nous avons un toit, mais la nourriture est
tellement mauvaise et insuffisante que nous avons tout le
temps faim. En hiver nous avons froid. À l’école, nous
gardons nos manteaux, et nous nous levons tous les quarts
d’heure pour faire des mouvements de gymnastique afin de
nous réchauffer. Dans nos dortoirs, il fait tout aussi froid,
nous dormons avec des chaussettes, et quand nous montons
dans les salles d’étude, nous sommes obligées de prendre nos
couvertures.
À cette époque, je porte le vieux manteau de Yano, trop petit
pour lui, un manteau noir, sans boutons, déchiré côté gauche.
Clownerie
Gli anni Cinquanta. Tranne qualche privilegiato, sono tutti
poveri nel nostro paese. Certi sono persino più poveri degli
altri.
In collegio siamo mantenute, certo. Abbiamo da mangiare e
abbiamo un tetto, ma il cibo è talmente cattivo e insufficiente
che abbiamo sempre fame. D’inverno abbiamo freddo. A
scuola teniamo il cappotto, e ogni quarto d’ora ci alziamo per
fare degli esercizi di ginnastica, così da scaldarci. Nei
dormitori fa altrettanto freddo, dormiamo con le calze, e
quando saliamo nelle aule di studio siamo costrette a prendere
le coperte.
A quell’epoca portavo il cappotto smesso di Yano, troppo
piccolo per lui, un cappotto nero, senza bottoni, strappato sul
lato sinistro.
Bohóckodások
Az ötvenes évek. Néhány kivételezettet leszámítva, hazánkban
mindenki szegény. Néhányan még a többieknél is szegényebbek.
Az internátusban ellátnak minket, ez kétségtelen. Van mit ennünk,
van tető a fejünk felett, az ennivaló azonban annyira rossz és olyan
kevés, hogy állandóan éhesek vagyunk. Télen fázunk. Az iskolában
kabátban ülünk, negyedóránként pedig állva tornagyakorlatokat
végzünk, hogy kicsit átmelegedjünk. A hálótermekben olyan hideg
van, hogy zokniban alszunk, és mikor a tanulószobába megyünk,
kötelező magunkkal vinni a takarónkat.
Ekkoriban Janó régi kabátját hordom, neki már túl kicsi, a bal oldalán
szakadt, gombok nélküli fekete kabát.
Un ami me dira plus tard:
– Comme je t’admirais avec ton manteau noir toujours
ouvert, même en hiver.
En allant à l’école, je porte aussi la serviette d’une amie,
parce que je n’ai pas de serviette à moi, et que je mets mes
cahiers et mes livres dans sa serviette à elle. La serviette est
lourde et mes doigts gèlent parce que je n’ai pas de gants. Je
n’ai pas non plus de crayon ni de plume, ni d’affaires de
gymnastique. J’emprunte tout cela.
J’emprunte aussi des chaussures quand je suis obligée de
donner les miennes à réparer chez le cordonnier.
Si je dois les rendre, je reste couchée trois jours à cause du
cordonnier. Je ne peux pas dire à la directrice de l’internat
que je n’ai pas de chaussures de rechange pour aller à
l’école. Je lui dis que je suis malade, et elle me croit, parce
Un amico mi dirà un giorno:
– Sapessi quanto ti ammiravo col tuo cappotto nero sempre
aperto, anche in inverno, andando a scuola.
Andando a scuola porto anche la cartella di un’amica, perché
non ho una cartella mia e così metto i miei quaderni e i miei
libri nella sua. La cartella è pesante e mi gelano le dita perché
non ho i guanti. Mi faccio prestare tutto.
Mi faccio prestare anche le scarpe, quando sono costretta a
dare le mie da riparare al calzolaio.
Devo restare a letto tre giorni per via del calzolaio. Non posso
dire alla direttrice del collegio che non ho scarpe di ricambio
per andare a scuola. Le dico che sto male, e lei mi crede,
perché sono una brava allieva. Mi tocca la fronte e dice:
– Hai la febbre. Almeno trentotto. Copriti bene.
Io mi copro bene. Ma con cosa potrò pagare il calzolaio?
Jóval később mondja nekem az egyik barátom:
– Mennyire csodáltalak az örökké, még télen
is nyitott fekete kabátodban.
Az iskolába menet én viszem az egyik barátnőm táskáját, mert nincs
saját táskám, ezért a füzeteimet és a könyveimet az övében tartom.
Nehéz a táska, az ujjaim megdermednek, nincs kesztyűm. Nincs
ceruzám se, tollam sincsen, és nincs tornaholmim se. Ezeket mind
kölcsönkapom.
Ahogy cipőket is kölcsönbe kapok, ha a sajátjaimat javításra kell
beadnom a cipészhez.
Amikor a kölcsönkapott cipőket vissza kell adnom, három napig
ágyban maradok, mert a sajátjaim a cipésznél vannak. Képtelen
vagyok megmondani az internátus igazgatónőjének, hogy nincs
váltócipőm iskolába menni. Azt hazudom, beteg vagyok, és ő hisz
nekem, mert jó tanulónak tart. Megfogja a homlokomat, és így szól:
7
que je suis une bonne élève. Elle me touche le front, elle dit:
– Tu as de la fièvre. Au moins trente-huit. Couvre-toi bien.
Je me couvre bien. Mais avec quoi vais-je payer le
cordonnier? Il n’est pas question de demander de l’argent à
mes parents. Père est en prison et nous n’avons aucune
nouvelle de lui depuis des années. Mère travaille où elle
peut. Elle habite une seule chambre avec Tila, les voisins
leur permettent parfois d’employer la cuisine.
Di chiedere i soldi ai miei genitori non se ne parla neanche.
Papà è in prigione e non abbiamo sue notizie da anni. Mamma
lavora dove può. Abita in un’unica stanza con Tila, a volte i
vicini le permettono di usare la loro cucina.
– Lázad van. Minimum harmincnyolc fok. Jól takarózz be!
Jól betakarózom. De hogyan fizetek majd a cipésznek? Az fel se
merül, hogy pénzt kérjek a szüleimtől. Apám börtönben, évek óta
nincs róla semmi hírünk. Anyám dolgozik, ahol tud. Közös szobában
lakik Tilával, a szomszédok néha megengedik neki, hogy használja a
konyhát.
Pendant une courte période, mère travaille dans la ville où je
fais mes études. Une fois, en rentrant de l’école, je lui rends
visite. C’est une petite pièce de sous-sol où une dizaine de
femmes, assises autour d’une grande table, sont en train
d’emballer du poison pour les rats sous la lumière d’une
ampoule électrique.
Ma mère demande:
– Tout va bien? Je dis:
– Oui, tout va bien. Ne t’inquiète pas.
Elle ne me demande pas si j’ai besoin de quelque chose,
j’ajoute tout de même:
– Je n’ai besoin de rien. Et comment va Tila?
Ma mère dit:
– Il va bien. Il va entrer en internat, lui aussi, dès l’automne.
Nous n’avons plus rien à nous dire. J’aimerais dire que j’ai fait
réparer mes chaussures, que le cordonnier m’a fait crédit, que
je dois le rembourser au plus vite, mais à voir la vieille robe
usée de ma mère, ses gants souillés par le poison, je ne peux
rien dire de tout cela. J’embrasse mère, je m’en vais, et je ne
reviens plus.
Per un breve periodo, mamma lavora nella città in cui studio
io. Una volta, al ritorno da scuola, vado a trovarla. È in un
angusto scantinato in cui una decina di donne, sedute attorno
a un tavolone, stanno imballando veleno per topi alla luce di
una lampadina elettrica.
Mia madre chiede:
– Va tutto bene?
Io dico:
– Sì, va tutto bene. Non preoccuparti.
Non mi chiede se ho bisogno di qualcosa, comunque io
aggiungo:
– Non ho bisogno di niente. E Tila come sta?
Mia madre dice:
– Sta bene. Entrerà in collegio, anche lui, quest’autunno.
Non abbiamo più niente da dirci. Vorrei dirle che mi sono
fatta riparare le scarpe, che il calzolaio mi ha fatto credito,
che devo pagarlo al più presto, ma vedendo il suo vecchio
vestito logoro, i suoi guanti sporchi di veleno, non riesco a
dirle nulla di tutto questo. Le do un bacio, vado via, e non
ritorno più.
Anyám rövid időre abban a városban talál munkát, ahol tanulok.
Egyszer, az iskolából hazafelé, meglátogatom. Egy kis alagsori
helyiségben, ahol tízegynehány asszony egy nagy asztalt körbeülve
éppen patkánymérget csomagol, szál villanykörte fényében.
Anyám kérdezi:
– Minden rendben? Mondom:
– Igen, minden rendben. Ne nyugtalankodj. Nem kérdezi, szükségem
van-e bármire is, magamtól teszem hozzá:
– Nincs szükségem semmire. Tila hogy van?
Anyám mondja:
– Jól. Ősztől ő is internátusba megy.
Nincs több mondanivalónk egymásnak. Szeretnék beszámolni arról,
hogy a cipőimet javíttatom, hogy hitelezett a cipész, és hogy a lehető
leggyorsabban rendezni kell a tartozásomat, de látva a régi, elhasznált
ruhát anyámon, a méreggel szennyezett kesztyűjét, képtelen vagyok
bármit is mondani. Megölelem, elmegyek, és nem jövök vissza soha
többé.
Pour gagner un peu d’argent, j’organise un spectacle à
l’école, pendant la récréation de vingt minutes. J’écris des
sketchs qu’avec deux ou trois amies nous apprenons très
vite, parfois même nous en improvisons d’autres. Ma
spécialité, c’est l’imitation de professeurs. Le matin, nous
avertissons quelques classes, le lendemain quelques autres.
Le prix d’entrée est l’équivalent du prix d’un croissant que la
concierge vend pendant les récréations.
Le spectacle marche bien, nous remportons un énorme
succès, les spectateurs se bousculent jusqu’au corridor. Il y a
même des professeurs qui viennent nous voir, ce qui
m’oblige parfois à changer brusquement de sujet d’imitation.
Je reprends l’expérience dans le cadre de l’internat, avec
Per guadagnare qualche soldo organizzo uno spettacolo a
scuola, durante la ricreazione di venti minuti. Scrivo delle
scenette che con due o tre amiche impariamo molto in fretta, a
volte capita persino che ne improvvisiamo di nuove. La mia
specialità sono le imitazioni dei professori. Un mattino
avvisiamo qualche classe, il mattino dopo qualche altra. Il
prezzo d’entrata è l’equivalente del prezzo dei cornetti che la
bidella vende durante le ricreazioni.
Lo spettacolo va bene, abbiamo un enorme successo, il
pubblico si spintona facendo ressa fino al corridoio. Ci sono
persino dei professori che vengono a vederci, il che delle volte
mi costringe a cambiare repentinamente il soggetto
dell’imitazione.
Hogy legyen valami pénzem, a húszperces szünetekben iskolai
előadást szervezek. Rövid, tréfás jeleneteket írok, ezeket két-három
barátnőmmel nagyon gyorsan megtanuljuk, néha pedig
improvizálunk, egyéb színdarabokat felhasználva. Specialitásom,
hogy a tanárokat utánzom. Reggelente szólunk néhány osztálynak,
másnap másoknak. A belépő egy, a pedellus által a szünetekben árult
kifli árának felel meg.
Az előadás jól megy, hatalmas sikerünk van, a nézők egész a
folyosóig tülekednek. Még a tanárok is eljönnek, hogy lássanak
minket, és ez néha arra kényszerít, hogy hirtelen változtassak azon,
kit is fogok utánozni.
Az internátus falai között újabb előadásokat szervezek, más
barátnőkkel, más jelenetekkel. Esténként hálóteremről hálóteremre
8
d’autres amies, d’autres sketchs. Le soir, nous allons de
dortoir en dortoir, on nous invite, on nous supplie de venir,
on nous prépare des festins avec les colis que les filles de
paysans reçoivent de leurs parents. Nous, les actrices,
acceptons indifféremment argent ou nourriture, mais notre
plus grande récompense sera tout de même le bonheur de
faire rire.
Riprendo l’esperienza anche nell’ambito del collegio, con
altre amiche, altre scenette. Di sera giriamo di dormitorio in
dormitorio, ci invitano, ci supplicano di andare, ci preparano
festini con i pacchi che le figlie di contadini ricevono dai loro
genitori. Noi, le attrici, accettiamo indifferentemente soldi o
cibo, ma la nostra migliore ricompensa rimane pur sempre la
gioia di far ridere.
járunk, hívnak minket, könyörögnek, hogy jöjjünk, lakomákat
készítenek nekünk azokból a csomagokból, amiket a parasztlányok a
szüleiktől kapnak. Mi, színésznők, pénzt vagy élelmet egyformán
elfogadunk, de legnagyobb jutalmunk mégiscsak maga a nevettetés
boldogsága.
Langue maternelle et langues ennemies
Au début, il n’y avait qu’une seule langue. Les objets, les
choses, les sentiments, les couleurs, les rêves, les lettres, les
livres, les journaux, étaient cette langue.
Je ne pouvais pas imaginer qu’une autre langue puisse
exister, qu’un être humain puisse prononcer un mot que je ne
comprendrais pas.
Dans la cuisine de ma mère, dans l’école de mon père, dans
l’église de l’oncle Guéza, dans les rues, dans les maisons du
village et aussi dans la ville de mes grands-parents, tout le
monde parlait la même langue, et il n’était jamais question
d’une autre.
Lingua materna e lingue nemiche
All’inizio, non c’era che una sola lingua. Gli oggetti, le cose, i
sentimenti, i colori, i sogni, le lettere, i libri, i giornali, erano
quella lingua.
Non avrei mai immaginato che potesse esistere un’altra lingua,
che un essere umano potesse pronunciare parole che non sarei
riuscita a capire. Perché avrebbe dovuto farlo? Per quale
motivo?
Nella cucina di mia madre, nella scuola di mio padre, nella
chiesa di zio Gueza, nelle strade, nelle case del villaggio e
anche nella città dei miei nonni, tutti parlavano la stessa
lingua, e non si poneva affatto il problema di altre lingue.
Anyanyelv, ellenséges nyelvek
Kezdetben csak egyetlen nyelv volt. A tárgyak, a dolgok, az
érzelmek, a színek, az álmok, a levelek, a könyvek, az újságok ezen a
nyelven léteztek.
Nem tudtam elképzelni, hogy másik nyelv is lehetséges, hogy emberi
lény kimondhatna olyan szót, amit én ne értenék meg.
Anyám konyhájában, apám iskolájában, Géza bácsi templomában, az
utcákon, a falu házaiban éppúgy, ahogy a városban, ahol a
nagyszüleim éltek, mindenki ugyanazon a nyelven beszélt, és soha fel
sem merült, hogy valamiféle más nyelven is megszólalhatnának.
On disait que les Tziganes, installés aux confins du village,
parlaient une autre langue, mais je pensais que ce n’était pas
une vraie langue, que c’était une langue inventée qu’ils
parlaient entre eux seulement, juste comme mon frère Yano
et moi, quand nous parlions de façon que notre petit frère
Tila ne puisse pas nous comprendre.
Je pensais aussi que les Tziganes faisaient cela parce que
dans le bistrot du village ils avaient des verres marqués, des
verres rien que pour eux, car personne ne voulait boire dans
un verre dans lequel un Tzigane avait bu.
On disait aussi que les Tziganes volaient des enfants. Certes,
ils volaient beaucoup de choses, mais quand on passait
devant leurs maisons construites en argile et que l’on voyait
le nombre d’enfants qui jouaient autour de ces masures, on
se demandait pourquoi ils en voleraient d’autres. D’ailleurs,
quand les Tziganes venaient dans le village pour vendre leurs
poteries, ou leurs paniers tressés avec des roseaux, ils
parlaient «normalement», la même langue que nous.
Quand j’avais neuf ans, nous avons déménagé. Nous
sommes allés habiter une ville frontière où au moins le quart
de la population parlait la langue allemande. Pour nous, les
Hongrois, c’était une langue ennemie, car elle rappelait la
Dicevano che gli zigani, che stavano ai confini del villaggio,
parlavano un’altra lingua, ma io pensavo che non era una vera
lingua, era una lingua inventata che parlavano soltanto tra
loro, proprio come facevamo Yano e io, quando parlavamo in
modo da non farci capire da Tila.
Pensavo anche che gli zigani facevano così perché nelle
osterie del paese avevano dei bicchieri contrassegnati, dei
bicchieri speciali apposta per loro, poiché nessuno voleva
bere in un bicchiere in cui magari aveva bevuto uno zigano.
Dicevano anche che gli zigani rubavano i bambini. Certo,
rubavano molte cose, ma passando davanti alle loro case
d’argilla e vedendo il numero incredibile di bambini che
giocavano attorno a quelle stamberghe, veniva da chiedersi
perché avrebbero dovuto rubarne altri. D’altronde, quando gli
zigani venivano in paese a vendere il loro vasellame, o i loro
cesti di giunco intrecciato, parlavano normalmente, la stessa
lingua che parlavamo noi.
Avevo nove anni quando abbiamo traslocato. Siamo andati ad
abitare in una città di frontiera in cui almeno un quarto della
popolazione parlava la lingua tedesca, anzi un dialetto della
lingua tedesca. Per noi ungheresi si trattava di una lingua
nemica, poiché faceva venire in mente la dominazione
Mondták, hogy a cigányok, akik a falu szélén telepedtek le, egy
másik nyelven beszélnek, de azt gondoltam, hogy az nem igazi nyelv,
az csak valamiféle kitalált nyelv lehet, amin csak egymás közt
társalognak, pont úgy, ahogy mi is ilyen kitalált nyelven
beszélgettünk egymás közt Janó bátyámmal, hogy a kisöcsénk, Tila,
ne érthesse meg, amit mondunk.
Azt is gondoltam, hogy a cigányok csak azért csinálják ezt, mert a
falu kocsmájában is megjelölt poharaik vannak, az ő számukra
kijelölt poharak, hiszen ki is akarna inni olyan pohárból, amiből
korábban egy cigány ivott.
Mondták azt is, hogy a cigányok lopják a gyerekeket. Tény, hogy sok
mindent loptak, de amikor a vályogból épített házaik előtt elmentünk,
és a sok-sok gyereket láttuk, akik a putrik körül játszottak, azt
kérdeztük magunktól, minek is lopnának ezek újabb gyerekeket.
Egyébként, amikor a cigányok a faluba bejöttek eladni a
cserépedényeiket vagy a nádból font kosaraikat, akkor „normálisan”
beszéltek, azon a nyelven, mint mi.
Kilencéves voltam, amikor elköltöztünk. Egy határ menti városba
mentünk lakni, ahol az ottaniak legalább egynegyede németül beszélt.
Nekünk, magyaroknak, ez ellenséges nyelv volt, mert az osztrák
uralomra emlékeztetett minket, ráadásul azok az idegen katonák is
ezen a nyelven beszéltek, akik akkoriban megszállták a hazánkat.
9
domination autrichienne, et c’était aussi la langue des
militaires étrangers qui occupaient notre pays à cette époque.
austriaca, ed era anche la lingua dei soldati stranieri che in
quel periodo occupavano il nostro paese.
Un an plus tard, c’étaient d’autres militaires étrangers qui
occupaient notre pays. La langue russe est devenue
obligatoire dans les écoles, les autres langues étrangères
interdites.
Verso i dieci anni ho già un’ortografia perfetta,
indubbiamente grazie alle mie numerose letture. Non faccio i
compiti a casa ma durante le ricreazioni, in un quarto d’ora al
massimo.
Sto un po’ in ansia quando consegno per la prima volta il mio
tema raffazzonato al professore di letteratura ungherese. Ha
grosse sopracciglia nere, fa paura a tutti gli allievi.
– Kristof, si alzi.
Mi ridà il tema del giorno prima:
– Legga.
Mi alzo, leggo. Mi vergogno. È corto. Molto corto, troppo
corto. Quando finisco, il professore dice alla classe:
– È così che dovete imparare a scrivere. È breve, conciso,
essenziale. Però stia più attenta alla calligrafia, Kristof.
In seguito, al ginnasio, per guadagnare tempo, scrivo i temi in
versi, quando è possibile. Anche qui il professore mi fa
leggere davanti alla classe. Io leggo la poesia che ho scritto in
pochi minuti: «La mia città in autunno». Il professore
annuisce col capo, chiude gli occhi, ascolta. (È il professore
che imito meglio negli spettacoli). Alla fine dice:
– Le ho già dato un voto «eccellente». Ebbene, gliene darò un
altro.
Ma, ahimè, non c’è solo la letteratura come materia, al
ginnasio. Ci sono anche matematica, chimica, fisica.
Impariamo anche il russo.
Egy évvel később másfajta idegen katonák szállták meg az országot.
Az orosz nyelv kötelező lett az iskolákban, a többi idegen nyelvet
betiltották.
Personne ne connaît la langue russe. Les professeurs qui
enseignaient des langues étrangères: l’allemand, le français,
l’anglais, suivent des cours accélérés de russe pendant
quelques mois, mais ils ne connaissent pas vraiment cette
langue, et ils n’ont aucune envie de l’enseigner. Et de toute
façon, les élèves n’ont aucune envie de l’apprendre.
On assiste là à un sabotage intellectuel national, à une
résistance passive naturelle, non concertée, allant de soi.
C’est avec le même manque d’enthousiasme que sont
enseignées et apprises la géographie, l’histoire et la
littérature de l’Union soviétique. Une génération d’ignorants
sort des écoles.
Nessuno conosce il russo. I professori di lingue straniere,
tedesco, inglese, francese, si mettono a frequentare corsi
intensivi di russo per qualche mese, ma non si può dire che lo
imparino veramente, e non hanno nessuna voglia di
insegnarlo. Da parte loro, gli allievi non hanno nessuna voglia
di impararlo.
Ciò che si verifica è un sabotaggio intellettuale nazionale, una
resistenza passiva naturale, non concordata, che si mette in
moto da sé.
Con la stessa mancanza d’entusiasmo vengono insegnate e
imparate la geografia, la storia e la letteratura dell’Unione
Sovietica. Dalle scuole viene fuori una generazione di
Senki nem ismerte az orosz nyelvet. A tanárok, akik korábban olyan
nyelveket oktattak, mint a német, a francia, az angol, gyorstalpaló
tanfolyamokon tanultak oroszul néhány hónapig, ezért nem igazán
ismerhették meg ezt a nyelvet, és semmi kedvük nem volt azt
tanítani. És persze a diákoknak sem volt kedvük oroszul megtanulni.
Részt vettünk tehát egy szellemi és nemzeti szabotázsban, egy
természetes, önmagából adódó, nem szervezett passzív ellenállásban.
A lelkesedésnek ugyanezzel a hiányával oktatták, illetve tanultuk a
Szovjetunió földrajzát, történelmét és irodalmát is. Egy igencsak
műveletlen generáció került ki akkoriban az iskolákból.
Így aztán, huszonegy évesen, amikor Svájcba érkeztem, teljes
véletlenségből egy olyan városba, ahol mindenki franciául beszél,
10
C’est ainsi que, à l’âge de vingt et un an, à mon arrivée en
Suisse, et tout à fait par hasard dans une ville où l’on parle le
français, j’affronte une langue pour moi totalement inconnue.
C’est ici que commence ma lutte pour conquérir cette
langue, une lutte longue et acharnée qui durera toute ma vie.
Je parle le français depuis plus de trente ans, je l’écris depuis
vingt ans, mais je ne le connais toujours pas. Je ne le parle
pas sans fautes, et je ne peux l’écrire qu’avec l’aide de
dictionnaires fréquemment consultés.
C’est pour cette raison que j’appelle la langue française une
langue ennemie, elle aussi. Il y a encore une autre raison, et
c’est la plus grave: cette langue est en train de tuer ma
langue maternelle.
ignoranti. Ed è così che, all’età di ventun anni, al mio arrivo
in Svizzera, e assolutamente per caso in una città in cui si
parla francese, vengo confrontata con una lingua per me del
tutto sconosciuta. È qui che comincia la mia lotta per
conquistare questa lingua, una lotta accanita e lunga, che di
certo durerà per tutta la mia vita.
Parlo il francese da più di trent’anni, lo scrivo da vent’anni,
ma ancora non lo conosco. Non riesco a parlarlo senza errori,
e non so scriverlo che con l’aiuto di un dizionario da
consultare di frequente.
È per questa ragione che definisco anche la lingua francese
una lingua nemica. Ma ce n’è un’altra, di ragione, ed è la più
grave: questa lingua sta uccidendo la mia lingua materna.
olyan nyelvvel szembesültem, amely tökéletesen ismeretlen volt a
számomra. Itt kezdődött a harcom ennek a nyelvnek a
meghódításáért, egy hosszú és ádáz küzdelem, ami egész életemet
végigkíséri.
Több mint harminc éve beszélek, húsz éve írok is franciául, de még
mindig nem ismerem. Nem beszélem hiba nélkül, és csak szótár
gyakori használatával tudok rajta helyesen írni.
Ezért hívom a francia nyelvet is ellenséges nyelvnek. És van még egy
oka, amiért így hívom, és ez az utóbbi a súlyosabb: ez a nyelv az,
amelyik folyamatosan gyilkolja az anyanyelvemet.
La mort de Staline
Mars 1953. Staline est mort. Nous le savons depuis hier soir.
La tristesse est obligatoire à l’internat. Nous nous couchons
sans nous parler. Le matin nous demandons:
– Est-ce un jour de congé?
La surveillante dit:
– Non. Vous allez à l’école comme d’habitude. Mais ne
chantez pas.
Nous allons à l’école comme d’habitude, en rang, mais sans
chanter. Sur les édifices flottent des drapeaux rouges et des
drapeaux noirs.
Notre professeur de classe nous attend. Il dit:
– À onze heures, la cloche de l’école sonnera.
Vous vous lèverez pour observer une minute de silence. En
attendant, vous écrirez une composition dont le sujet sera:
«La mort de Staline». Dans cette composition, vous écrirez
tout ce que le camarade Staline était pour vous. Un père
d’abord, un phare lumineux ensuite.
Une des élèves éclate en sanglots. Le professeur dit:
– Maîtrisez-vous, mademoiselle. Nous sommes tous
éprouvés au-delà de toute mesure. Mais essayons de dominer
notre douleur. Vos compositions ne seront pas notées, vu
l’état de choc dans lequel vous vous trouvez en ce moment.
Nous écrivons. Le professeur se promène dans la classe, les
mains derrière le dos.
La morte di Stalin
Marzo 1953. Stalin è morto. Lo sappiamo da ieri sera. Nel
collegio, la tristezza è d’obbligo. Andiamo a letto senza
scambiare parola. La mattina domandiamo:
– Niente lezioni, oggi?
La sorvegliante dice:
– No. Andate a scuola come al solito. Ma senza cantare.
Andiamo a scuola come al solito, in fila, ma senza cantare.
Sugli edifici sventolano bandiere rosse e bandiere nere.
Il nostro insegnante di classe ci aspetta. Dice:
– Alle undici suonerà la campanella della scuola.
Vi alzerete in piedi per osservare un minuto di silenzio. Nel
frattempo scriverete un tema intitolato «La morte di Stalin».
In questo tema scriverete tutto ciò che il compagno Stalin è
stato per voi. Dapprima un padre, e poi un faro luminoso.
Un’allieva scoppia in singhiozzi. Il professore dice:
– Si controlli, signorina. Siamo tutti oltremodo rattristati.
Cerchiamo però di dominare il nostro dolore. Visto lo stato di
choc in cui vi trovate in questo momento, i vostri temi non
saranno valutati con una nota.
Noi scriviamo. Il professore si aggira per la classe, le mani
dietro la schiena.
Sztálin halála
1953 márciusa. Sztálin halott. Tegnap este óta tudjuk. Az
internátusban kötelező szomorúnak lennünk. Szótlan csendben
fekszünk le aludni. Reggel azt kérdezzük:
– Ma tanítási szünet van?
A felügyelőnő mondja:
– Nincs. Mennek iskolába, ahogy szoktak. De ne énekeljenek!
Megyünk az iskolába, ahogy szoktunk, zárt rendben, de énekszó
nélkül. Az épületeken vörös és fekete zászlók lobognak.
Az osztályfőnökünk már vár minket. Azt mondja:
– Tizenegykor megszólal az iskolai harang.
Felállnak, hogy egyperces néma csendben emlékezzünk. Addig pedig
írnak egy dolgozatot, aminek „Sztálin halála” a témája. Fogalmazzák
meg benne mindazt, ami Sztálin elvtárs a maguk számára volt. Apa,
elsősorban, azonkívül pedig világító fáklya.
Az egyik tanuló zokogásban tör ki. A tanár azt mondja:
– Uralkodjon magán, kisasszony. Óriási veszteség ez mindannyiunk
számára. De próbáljunk meg felülkerekedni a fájdalmunkon. A
fogalmazásra nem adok jegyet, tekintettel mostani, sokkos
állapotukra.
Írunk. A tanár hátratett kézzel sétálgat a teremben.
Une cloche sonne, nous nous mettons debout. Le professeur
regarde sa montre. Nous attendons. Les sirènes de la ville
Suona una campanella, noi ci alziamo in piedi. Il professore
guarda il suo orologio. Noi aspettiamo. Dovrebbero suonare
Megszólal egy harang, felállunk. A tanár az óráját nézi. Várunk. A
városi szirénáknak is meg kellene szólalniuk. Az ablaknál az egyik
11
devraient sonner, elles aussi. Une fille, près de la fenêtre,
regarde dans la rue et dit:
– C’est seulement la cloche pour les poubelles.
Nous nous rasseyons, prises d’un fou rire.
La cloche de l’école et les sirènes de la ville sonnent bientôt
après, nous nous levons de nouveau, mais à cause des
poubelles, nous rions encore. Nous restons debout ainsi,
pendant une longue minute, secouées par un rire silencieux,
le professeur rit avec nous.
J’ai porté la photographie en couleurs de Staline dans ma
poche pendant plusieurs années, mais au moment de sa mort,
j’ai déjà compris pourquoi ma tante a déchiré cette photo au
cours d’un séjour que j’avais fait chez elle.
anche le sirene della città. Una ragazza vicina alla finestra
guarda in strada e dice:
– È solo la campanella della pattumiera.
Ci risediamo, in preda alla ridarella.
La campanella della scuola e le sirene della città suonano
poco dopo, ci alziamo di nuovo, ma stiamo ancora ridendo
per via della pattumiera. Rimaniamo così, in piedi, per un
lungo minuto, scosse da un riso silenzioso, il professore ride
con noi.
Ho tenuto in tasca la fotografia a colori di Stalin per diversi
anni, ma al momento della sua morte, avevo già capito perché
mia zia aveva strappato questa foto durante un periodo in cui
stavo da lei.
lány kinéz az utcára, és azt mondja:
– Ez csak a szemeteskocsi csengője.
Visszaülünk, fuldokolva a nevetéstől.
Nem sokkal később megszólal az iskolai ha
rang és az összes városi sziréna, újra felállunk, de a szemeteskocsi
csengője miatt még mindig nevetünk magunkban. Így maradunk,
állva, egyetlen hosszú percig, rázkódva az elfojtott nevetéstől, velünk
nevet a tanár is.
Több éven át hordoztam Sztálin színes fotóját a zsebemben, de a
halála pillanatában már megértettem, miért tépte szét ezt a fényképet
a nénikém egyszer, amikor nála voltam.
L’endoctrinement était grand, et efficace surtout sur les
esprits jeunes. Rudolf Noureev, le grand danseur russe
dissident, raconte: «Le jour de la mort de Staline, je suis allé
dehors, dans la campagne. J’ai attendu que quelque chose
d’extraordinaire arrive, que la nature réponde à la tragédie.
Et rien. Pas de tremblement de terre, pas de signe.»
Non. Le «tremblement de terre» n’est arrivé que trente-six
ans plus tard, et ce n’était pas une réponse de la nature, mais
celle des peuples. Il a fallu attendre toutes ces années pour
que notre «Père» à tous meure véritablement, pour que notre
«phare lumineux» s’éteigne, à jamais, espérons-le.
Combien de victime avait-il sur la conscience? Personne ne
le sait. En Roumanie, on compte encore les morts; en
Hongrie, il y en a eu trente mille en 1956. Ce que l’on ne
pourra jamais mesurer, c’est le rôle néfaste qu’a exercé la
dictature sur la philosophie, l’art et la littérature des pays de
l’Est. En leur imposant son idéologie, l’Union soviétique n’a
pas seulement empêché le développement économique de
ces pays, mais elle a essayé aussi d’étouffer leur culture et
leur identité nationales.
A ma connaissance, aucun écrivain russe dissident n’a
abordé ou mentionné cette question-là. Que pensent-ils, eux
qui ont dû subir leur tyran, que pensent-ils donc de ces
«petits pays sans importance» qui ont dû subir en plus une
domination étrangère, la leur. Celle de leur pays. Ont-ils, ou
auront-ils honte une fois de cela?
L’indottrinamento era grande, e particolarmente efficace sulle
giovani menti. Rudolf Nureyev, il grande ballerino russo
dissidente, racconta: «Il giorno della morte di Stalin, sono
uscito, sono andato in campagna. Ho aspettato che succedesse
qualcosa di straordinario, che la natura rispondesse alla
tragedia. Niente. Nessun terremoto, nessun segno».
No. Il «terremoto» è arrivato soltanto trentasei anni dopo, e
non era una risposta della natura, ma dei popoli. Si è dovuto
aspettare tutti questi anni perché il «padre» di tutti noi
morisse veramente, perché il nostro «faro luminoso» si
spegnesse, per sempre, c’è da sperarlo.
Quante vittime aveva sulla coscienza? Nessuno lo sa. In
Romania, si contano ancora i morti; in Ungheria, ce ne sono
stati trentamila nel 1956. Ciò che non si potrà mai
quantificare è il ruolo nefasto che la dittatura ha avuto per
l’arte e la letteratura dei paesi dell’Est. Imponendo loro la
propria ideologia, l’Unione Sovietica non ha soltanto
impedito lo sviluppo economico di questi paesi, ha anche
cercato di soffocare la loro cultura e la loro identità nazionale.
Per quanto ne so io, nessuno scrittore russo dissidente ha mai
abbordato o menzionato questo fatto. Che cosa ne pensano,
loro che hanno dovuto subire il proprio tiranno, che cosa ne
pensano, dunque, di quei «piccoli paesi senza importanza»
che oltretutto hanno dovuto subire anche una dominazione
straniera, la loro, quella del loro paese? È una cosa di cui
hanno, o avranno un giorno vergogna?
Intenzív és eredményes volt az ideológiai átnevelés, különösen a
fiatalok között. Rudolf Nurejev, a nagy emigráns orosz táncos meséli:
„Aznap, amikor Sztálin meghalt, kimentem a szántóföldekre. Vártam,
hogy valami különleges történik, hogy a természet válaszol a
tragédiára. És semmi. Sem egy földrengés, sem valami egyéb jel.”
Nem. A „földrengés” csak harminchat évvel később jött, és nem a
természet válaszolt, hanem az emberek. Ezeket a hosszú éveket
kellett kivárni, hogy mindannyiunk „Apja” igazán meghaljon, hogy a
„világító fáklyánk” kialudjon, reményeink szerint: örökre.
Mennyi áldozat száradt a lelkén? Senki nem tudja. Romániában még
számolják a halottakat, Magyarországon harmincezer volt 1956-ban.
Ami felmérhetetlen, az az a végzetes hatás, melyet a diktatúra a
filozófiára, a művészetre, az irodalomra gyakorolt a kelet-európai
országokban. Rájuk erőltetve ideológiáját, a Szovjetunió nemcsak a
gazdasági fejlődést akadályozta ezekben az államokban, hanem
megpróbálta a kultúrájukat, nemzeti identitásukat is elfojtani.
Ismereteim szerint egyetlen orosz emigráns író sem említi vagy érinti
ezt a kérdést. Vajon ők mit gondolnak, ők, akik el kellett, hogy
viseljék a saját diktátorukat, vajon mit gondolnak ezekről a „kicsi,
jelentéktelen államokról”, amely államoknak a diktatúrán felül az
idegen megszállást is tűrniük kellett, az övékét. Az ő országuk volt az
elnyomó hatalom. Szégyenkeztek csak egyszer is, vagy fogják-e
valaha szégyellni magukat emiatt?
12
Ici, je dois penser à Thomas Bernhard, le grand écrivain
autrichien, qui n’a jamais cessé de critiquer et de fustiger –
avec haine et amour, et aussi avec humour – son pays, son
époque, la société dans laquelle il vivait.
Il est mort le 12 février 1989. Pour lui, il n’y a pas eu de
deuil national ou international, pas de fausses larmes, de
vraies non plus, peut-être. Seuls ses lecteurs passionnés,
auxquels j’appartiens, se sont rendu compte de l’immense
perte pour la littérature: Thomas Bernhard, désormais,
n’écrira plus. Pire: il a interdit qu’on publie ses manuscrits
laissés derrière lui.
C’était le dernier « non » à la société du génial auteur du
livre intitulé Oui. Ce livre est là, devant moi, sur la table,
avec Béton, Le Naufrage, L’Imitateur, Des arbres à abattre
et d’autres. Oui est le premier livre que j’ai lu de lui. Je l’ai
prêté à plusieurs amis en disant que je n’ai jamais autant ri
en lisant un livre. Ils me l’ont rendu sans avoir pu le lire
jusqu’au bout, tant cette lecture leur paraissait
«démoralisante» et «insoutenable». Quant au «comique» du
texte, ils ne le voyaient vraiment nulle part.
Il est vrai que le contenu en est terrible, car ce «oui» est bien
un «oui», mais un «oui» à la mort, donc un «non» à la vie.
Pourtant, qu’il le veuille ou non, Thomas Bernhard vivra
éternellement pour servir d’exemple à tous ceux qui
prétendent être des écrivains.
Qui non posso non pensare a Thomas Bernhard, il grande
scrittore austriaco, che non ha mai smesso di criticare e
fustigare – con odio e amore, e anche con humour, – il suo
paese, la sua epoca, la società in cui viveva.
È morto il 12 febbraio 1989. Per lui non ci sono stati lutti
nazionali o internazionali, non ci sono state false lacrime,
neanche lacrime vere, forse. Solo i suoi lettori appassionati,
tra i quali mi annovero, si sono resi conto dell’immensa
perdita per la letteratura: Thomas Bernhard, ormai, non
scriverà più. Peggio ancora: ha proibito di pubblicare i
manoscritti che ha lasciato dietro di sé.
È l’ultimo «no» alla società da parte del geniale autore del
libro intitolato Ja. Questo libro è qui, davanti a me, sul tavolo,
insieme a Cemento, Il soccombente, L’imitatore di voci, A
colpi d’ascia e altri. Ja è il primo suo libro che ho letto. L’ho
prestato a diversi amici dicendo che non avevo mai riso tanto
leggendo un libro. Me l’hanno restituito senza essere riusciti a
leggerlo fino in fondo, tanto questa lettura sembrava loro
«demoralizzante» e «insostenibile». Quanto all’aspetto
«comico» del testo, proprio non riuscivano a vederlo.
È vero che il suo contenuto è terribile, perché questo «ja» è sì
un «sì», ma un sì alla morte, e perciò un no alla vita.
Tuttavia, che lo voglia o no, Thomas Bernhard vivrà
eternamente per servire d’esempio a tutti coloro che
pretendono di essere degli scrittori.
Most Thomas Bernhardra, a nagy osztrák íróra kell gondolnom, aki
sohasem hagyott fel hazája, a korszak és a társadalom, amelyben élt –
gyűlölettel és szeretettel, valamint humorral teli – ostorozásával,
kritikájával.
1989. február 12-én halt meg. Nemzeti vagy nemzetközi gyászt nem
rendeltek el a halála alkalmából, nem voltak hamis könnyek, talán
igaziak sem. Egyedül szenvedélyes olvasói, akik közé én is tartozom,
csak ők mérik fel az irodalom óriási veszteségét: Thomas Bernhard
nem ír többet. És ami még ennél is rosszabb: megtiltotta, hogy
publikálják hátrahagyott kéziratait.
Az Igen című könyv zseniális szerzőjétől ez volt az utolsó „nem” a
társadalomra, amelyben élt. Itt van előttem az asztalon ez a könyv is,
a Beton, A hajótörés, A hangimitátor, az Irtás és a többiek
társaságában. Az Igen volt az első regény, amit olvastam tőle. Több
barátomnak is kölcsönadtam utána, mondván, hogy soha nem
nevettem ennyit egy könyv olvasása közben sem. Azzal adták vissza,
hogy képtelenek voltak végigolvasni, mert „demoralizálónak”,
„elfogadhatatlannak” találták. Ami a szöveg „komikusságát” illeti,
igazán semmi ilyesmit nem fedeztek fel benne.
La mémoire
J’apprends par les journaux et par la télévision qu’un enfant
turc de dix ans est mort de froid et d’épuisement en
traversant la frontière suisse clandestinement, en compagnie
de ses parents. Les «passeurs» les ont laissés près de la
frontière. Ils n’avaient qu’à marcher tout droit jusqu’au
premier village suisse. Ils ont marché pendant de longues
heures à travers la montagne et la forêt. Il faisait froid. Vers
la fin, le père a porté l’enfant sur son dos. Mais c’était déjà
trop tard. Quand ils sont arrivés au village, l’enfant était mort
de fatigue, de froid et d’épuisement.
Ma première réaction est celle de n’importe quel Suisse:
«Comment les gens osent-ils s’aventurer dans des histoires
pareilles avec des enfants? Une telle irresponsabilité est
inadmissible. » Le choc en retour est violent et immédiat. Un
vent froid de fin de novembre s’engouffre dans ma chambre
La memoria
Vengo a sapere dai giornali e dalla televisione che un
bambino turco di dieci anni è morto di freddo e di sfinimento
mentre cercava di attraversare clandestinamente il confine
svizzero insieme ai suoi genitori.
I «passatori» li avevano lasciati vicino al confine. Loro
dovevano soltanto camminare sempre diritto fino al primo
villaggio svizzero. Camminarono per lunghe ore sulle
montagne e nei boschi. Faceva freddo. Verso la fine, il padre
prese il bambino sulle spalle. Ma ormai era troppo tardi.
Quando giunsero al villaggio, il bambino era morto.
La mia prima reazione è quella di qualsiasi svizzero: «Ma
come può la gente avere il coraggio di avventurarsi in
situazioni simili con dei bambini? Un’irresponsabilità di
questo genere è inammissibile». Il contraccolpo è violento e
immediato. Un vento freddo di fine novembre si insinua nella
Az emlékezet
Újságokból és a televízióból tudom, hogy egy tízéves török gyerek
elpusztult a hidegtől és a kimerültségtől, mialatt a szüleivel együtt
illegálisan át akart kelni a svájci zöldhatáron. A „vezetők” otthagyták
őket, közel a határhoz. Csak menniük kellett egyenesen, egészen az
első svájci faluig. Órákon keresztül gyalogoltak a hegyen és az erdőn
át. Hideg volt. A vége felé az apa a hátán vitte a gyereket. De akkor
már késő volt. Mire megérkeztek a faluba, a gyerek elpusztult a
fáradtságtól, a hidegtől, a kimerültségtől.
Az első reakcióm ugyanaz volt, mint bármelyik svájcié: „Hogyan
mernek az emberek ilyen kalandokba bocsátkozni gyerekekkel? Ez a
felelőtlenség elfogadhatatlan!” Ugyanekkor hirtelen és éles döbbenet
hasított belém. Hideg, november végi szél zúdult a jól fűtött
szobámba, és csodálkozva megszólalt bennem az emlékezet:
„Hogyan? El tudtad felejteni? Ugyanezt tetted, pontosan ugyanezt. És
a te gyereked majdnem újszülött volt.”
Igaz, hogy a tartalma borzalmas, mert ez az „igen” valóban „igen”, de
a halálra „igen”, vagyis az életre: „nem”.
Mégis, akár akarjuk, akár nem, Thomas Bernhard örökké élni fog,
példát adva mindazoknak, akik írónak vallják magukat.
13
bien chauffée, et la voix de ma mémoire s’élève en moi avec
stupéfaction: «Comment? aurais-tu tout oublié? Tu as fait la
même chose, exactement la même chose. Et ton enfant à toi
était presque un nouveau-né.»
mia stanza ben riscaldata, e la voce della memoria si leva in
me con stupefazione: «Ma come? Hai già scordato tutto?
Anche tu hai fatto la stessa cosa, esattamente la stessa cosa. E
il bambino che avevi tu era ancora quasi un neonato».
Oui, je m’en souviens.
J’ai vingt et un ans. Je suis mariée depuis deux ans, et j’ai
une petite fille de quatre mois. Nous traversons la frontière
entre la Hongrie et l’Autriche un soir de novembre, précédés
par un «passeur». Il s’appelle Joseph, je le connais bien.
Nous sommes un groupe composé d’une dizaine de
personnes, dont quelques enfants. Ma petite fille dort dans
les bras de son père, moi, je porte deux sacs. Dans l’un des
sacs il y a des biberons, des langes, des habits de rechange
pour le bébé, dans l’autre sac, des dictionnaires. Nous
marchons en silence derrière Joseph pendant une heure
environ. L’obscurité est presque totale. Parfois des fusées
lumineuses et des projecteurs éclairent tout, on entend des
pétarades, des tirs, puis le silence et l’obscurité retombent.
À l’orée de la forêt Joseph s’arrête et il nous dit:
– Vous êtes en Autriche. Vous n’avez qu’à continuer tout
droit. Le village n’est pas loin.
J’embrasse Joseph. Tous, nous lui donnons l’argent que nous
possédons, de toute façon, cet argent n’aurait aucune valeur
en Autriche.
Sì, me ne ricordo.
Ho ventun anni. Sono sposata da due anni, e ho una bambina
di quattro mesi. Attraversiamo il confine tra l’Ungheria e
l’Austria in una sera di novembre, preceduti da un
«passatore». Si chiama Joseph, lo conosco bene, è un mio
amore d’infanzia.
Formiamo un gruppo composto da una decina di persone tra
cui molti bambini. La mia bambina dorme tra le braccia di
suo padre, io porto due borse. In una borsa ci sono dei
biberon, dei pannolini, dei vestiti di ricambio per la piccola;
nell’altra borsa, dei dizionari. Camminiamo in silenzio dietro
Joseph per circa un’ora. Il buio è quasi totale. Ogni tanto dei
razzi illuminanti e dei riflettori rischiarano tutto; si sentono
scoppiettii, spari, poi si ripiomba nel silenzio e nel buio.
Al limitare del bosco, Joseph si ferma e ci dice:
– Ora siete in Austria. Dovete solo continuare sempre dritto.
Il villaggio non è lontano.
Do un bacio a Joseph. (Ai tempi del nostro «grande amore»
non ci eravamo mai baciati). Gli diamo tutti i soldi che
abbiamo, del resto questi soldi non avrebbero nessun valore in
Austria.
Igen, emlékszem.
Huszonegy éves múltam. Két éve vagyok férjnél, van egy négy
hónapos kislányom. A Magyarország és Ausztria közötti határon
kelünk át egy novemberi estén, „vezető” megy előttünk. Józsefnek
hívják, jól ismerem.
Tízegynehány fős csoportot alkotunk, néhány gyerek is van
közöttünk. A kislányom az apja karjában alszik, én magam két táskát
cipelek. Az egyikben cumisüvegek, pelenkák, váltóruhák a
csecsemőnek, a másikban pedig szótárak. Csendben lépkedünk József
mögött, körülbelül egy órán keresztül. Majdnem teljes a sötétség.
Olykor világítórakéták és fényszórók teremtenek nappali fényt,
halljuk a durranásokat, a lövések zaját, aztán újra csend és sötétség.
Az erdő szélén József megáll, és azt mondja nekünk:
– Ausztriában vannak. Csak menjenek tovább, egyenesen. A falu
nincs messze.
Megölelem Józsefet. Mindannyian odaadjuk neki az összes nálunk
levő pénzt, végül is ennek a pénznek úgysem lenne semmi értéke
Ausztriában.
Nous marchons dans la forêt. Longtemps. Trop longtemps.
Des branches nous déchirent le visage, nous tombons dans
des trous, les feuilles mortes mouillent nos chaussures, nous
nous tordons les chevilles sur des racines. Quelques lampes
de poche se sont allumées, mais elles n’éclairent que de
petits cercles, et des arbres, toujours des arbres. Pourtant,
nous aurions déjà dû sortir de la forêt. Nous avons
l’impression de tourner en rond.
Un enfant dit:
– J’ai peur. Je veux rentrer. Je veux aller au lit.
Un autre enfant pleure. Une femme dit:
– Nous sommes perdus.
Un homme jeune dit:
– Arrêtons-nous. Si nous continuons commecela, nous allons
nous retrouver en Hongrie, si ce n’est déjà fait. Ne bougez
pas. Je vais voir.
Camminiamo nel bosco. A lungo. Troppo a lungo. I rami ci
feriscono il volto, cadiamo nelle buche, le foglie morte ci
bagnano le scarpe, ci stortiamo le caviglie sulle radici.
Qualcuno accende una lampadina tascabile, ma serve solo a
illuminare piccoli cerchi, e alberi, sempre alberi. Eppure,
avremmo già dovuto essere fuori dal bosco. Abbiamo
l’impressione di girare in tondo.
Un bambino dice:
– Ho paura. Voglio tornare a casa. Voglio andare a letto.
Un altro bambino piange. Una donna dice:
– Siamo perduti.
Un giovane dice:
– Fermiamoci. Se continuiamo così, finiremo per ritrovarci di
nuovo in Ungheria, ammesso che non ci siamo già finiti. Non
muovetevi. V ado a vedere.
Ritrovarsi in Ungheria sappiamo tutti cosa vuol dire: la
Megyünk az erdőben. Hosszú ideig. Túl hosszú ideig. A faágak
felsértik az arcunkat, beleesünk a gödrökbe, az avar átáztatja a
cipőnket, kifordul a bokánk a gyökereken. Egy-két zseblámpával
világítunk, de ezek csak pici köröket világítanak meg, fákon, örökké
csak fákon. Már ki kellett volna érnünk az erdőből. Olyan, mintha
csak körbe-körbe keringenénk.
Az egyik gyerek így szól:
– Félek. Haza akarok menni. Aludni akarok. Egy másik gyerek sír.
Egy nő azt mondja:
– Eltévedtünk.
Egy fiatal férfi szólal meg:
– Álljunk meg. Ha így folytatjuk, újra Magyarországon találjuk
magunkat, hacsak nem ez a helyzet máris. Ne mozduljanak.
Körülnézek.
Magyarországon találni magunkat, pontosan tudjuk, mit is jelent:
börtönt illegális határátlépési kísérletért, vagy talán egyszerűen
14
Se retrouver en Hongrie, nous savons tous ce que cela veut
dire: la prison pour avoir franchi illégalement la frontière, et
peut-être même nous faire tirer dessus par des gardesfrontière russes ivres.
Le jeune homme grimpe sur un arbre. Quand il redescend, il
dit:
– Je sais où nous sommes. Je me suis repéré sur les lumières.
Suivez-moi.
Nous le suivons. Bientôt, la forêt s’éclaircit et nous marchons
enfin sur un vrai chemin, sans branches, sans trous, sans racines.
prigione per avere superato illegalmente il confine, e magari
anche farci sparare addosso da guardie di confine russe
ubriache.
Il giovane si arrampica su un albero. Quando torna giù, dice:
– Ho capito dove siamo. Mi sono orientato con le luci.
Seguitemi.
Lo seguiamo. Ben presto il bosco si dirada e finalmente
camminiamo su un sentiero vero, senza rami, senza buche,
senza radici.
lelőnek minket a részeg orosz határőrök.
A fiatal férfi felmászik az egyik fára. Amikor lemászik, azt mondja:
– Tudom, hol vagyunk. Fénypontokat láttam.
Kövessenek.
Követjük. Az erdő hamarosan ritkulni kezd, és végre igazi, ágak,
gödrök és gyökerek nélküli úton megyünk.
Brusquement une lumière puissante nous éclaire, une voix
dit:
– Halte!
L’un d’entre nous dit en allemand:
– Nous sommes des réfugiés.
Les gardes-frontière autrichiens répondent en riant:
– On s’en doutait. Venez avec nous.
Ils nous conduisent sur la place du village. Il y a là tonte une
foule de réfugiés. Le maire arrive:
– Que ceux qui ont des enfants avancent.
Nous sommes logés chez une famille de
paysans. Ils sont très gentils. Ils s’occupent du bébé, ils nous
donnent à manger, ils nous donnent un lit.
Ce qui est curieux, c’est le peu de souvenir que j’ai gardé de
tout cela. C’est comme si tout s’était passé dans un rêve, ou
dans une autre vie. Comme si ma mémoire refusait de se
rappeler ce moment où j’ai perdu une grande partie de ma
vie.
J’ai laissé en Hongrie mon journal à l’écriture secrète, et
aussi mes premiers poèmes. J’y ai laissé mes frères, mes
parents, sans prévenir, sans leur dire adieu ou au revoir. Mais
surtout, ce jour-là, ce jour de fin novembre 1956, j’ai perdu
définitivement mon appartenance à un peuple.
Improvvisamente veniamo illuminati da una forte luce, una
voce dice:
– Alt!
Qualcuno di noi dice in tedesco:
– Siamo profughi.
Le guardie di confine austriache rispondono ridendo:
– L’avevamo capito. Venite con noi.
Ci portano nella piazza del paese, dove c’è tutta una folla di
profughi. Arriva il sindaco:
– Vengano avanti quelli che hanno con sé dei bambini.
Veniamo alloggiati da una famiglia di contadini. Sono molto
cordiali. Si occupano della piccola, ci danno da mangiare, ci
danno un letto.
La cosa strana, sono i pochi ricordi che ho di tutto questo.
Come se tutto si fosse svolto in sogno, o in un’altra vita.
Come se la mia memoria rifiutasse di ricordare il momento in
cui ho perso una parte importante della mia vita.
Ho lasciato in Ungheria il mio diario dalla scrittura segreta, e
anche le mie prime poesie. Ho lasciato là i miei fratelli, i miei
genitori, senza avvisarli, senza dir loro addio, o arrivederci.
Ma soprattutto, quel giorno, quel giorno di fine novembre
1956, ho perso definitivamente la mia appartenenza a un
popolo.
Váratlanul erős fény világít meg minket, egy hang azt mondja:
– Halte!
Egyikünk németül szólal meg:
– Menekültek vagyunk.
Az osztrák határőrök nevetve válaszolnak:
– Sejtettük. Jöjjenek velünk.
A falu főterére vezetnek minket. Egész tömeg menekült van már ott.
Megérkezik a polgármester.
– Lépjenek előre azok, akiknek gyereke van.
Parasztcsaládnál helyeznek el minket. Nagyon
kedvesek. Foglakoznak a gyerekkel, enni adnak nekünk, ágyról is
gondoskodnak.
Furcsa, milyen kevés emléket őrzök mindebből. Mintha álmomban
történt volna mindez, vagy egy korábbi életemben. Mintha az
emlékezetem kivetette volna magából azt a pillanatot, amikor az
életem egy jelentős részét elveszítettem.
Magyarországon hagytam a titkosírással készült naplómat, az első
verseimet. Minden előzetes bejelentés nélkül otthagytam a
testvéreimet, a szüleimet, anélkül hogy azt mondtam volna nekik,
„isten veletek”, vagy „viszontlátásra”. De mindenekelőtt is, ezen a
napon, ezen az 1956-os november végi napon, egy néphez való
kötődésemet veszítettem el, visszavonhatatlanul.
Personnes déplacées
Du petit village autrichien où nous sommes arrivés de la
Hongrie, nous prenons l’autocar pour Vienne. C’est le maire
du village qui paye nos billets. Pendant le voyage ma petite
fille dort sur mes genoux. Au bord de la route, des bornes
lumineuses défilent. Je n’ai encore jamais vu de bornes
lumineuses.
Gente fuori posto
Dal villaggetto austriaco in cui siamo giunti dall’Ungheria
prendiamo la corriera per Vienna. Il biglietto ce lo paga il
sindaco. Per tutto il viaggio la bambina dorme in braccio a
me. Lungo la strada si susseguono dei paracarri luminosi.
Non avevo mai visto dei paracarri luminosi.
Áttelepítettek
A kicsi osztrák faluból, ahova Magyarországról érkeztünk, busszal
megyünk tovább Bécsbe. A falu polgármestere fizeti a jegyeket. Az
utazás alatt a kislányom a térdemen alszik. Az út szélén végig apró,
foszforeszkáló útjelzők vannak. Eddig még sohasem láttam
foszforeszkáló útjelzőket.
15
Arrivés à Vienne, nous trouvons un poste de police pour
nous annoncer. Là, dans le bureau du poste, je change les
langes de mon bébé, je lui donne le biberon. Elle vomit. Les
policiers nous donnent l’adresse d’un centre de réfugiés, et
nous indiquent le tramway qui nous y mènera gratuitement.
Dans le tram, des dames bien habillées prennent mon bébé
sur leurs genoux, elles glissent de l’argent dans ma poche.
Le centre est un grand bâtiment qui devait être une usine ou
bien une caserne. Dans d’immenses salles, des paillasses
sont posées directement sur le sol. Il y a des douches
communes et une vaste salle à manger. À l’entrée de cette
salle se trouve un tableau noir sur lequel sont épinglés des
avis de recherche. Les gens cherchent des parents, des amis
qu’ils ont perdus pendant la traversée de la frontière, avant
ou après, dans la ville de Vienne, ou même dans la foule et le
désordre du centre.
Giunti a Vienna, troviamo un ufficio di polizia al quale
presentarci. Lì dentro, in una stanza dell’ufficio, cambio i
pannolini alla piccola, le do il biberon. Lei vomita. Gli agenti
ci danno l’indirizzo di un centro profughi e ci indicano la
linea del tram che ci condurrà gratis sul posto. Sul tram,
alcune signore ben vestite prendono in braccio la bambina e
mi mettono in tasca dei soldi.
Il centro profughi è un edificio di grandi dimensioni, che
prima poteva essere una fabbrica oppure una caserma. In
enormi sale, dei pagliericci sono stati posati direttamente sul
pavimento. Ci sono docce in comune e una grande sala da
pranzo. All’ingresso di questa sala si trova una lavagna su cui
sono stati appuntati degli annunci di ricerca. Le persone
cercano parenti, amici persi mentre attraversavano il confine,
o prima, o dopo, nella città di Vienna, o anche tra la folla e il
disordine del centro profughi.
Bécsbe érkezve találunk egy rendőrőrsöt, ahol bejelentkezhetünk. Itt,
az őrszoba egyik helyiségében cserélem ki a kisbabám pelenkáját,
cumis-üvegből megetetem. Kihányja. A rendőrök megadják nekünk
az egyik menekültközpont címét, a villamoshoz irányítanak, ami
ingyen visz minket odáig. A villamoson jól öltözött asszonyok veszik
a térdükre a gyerekemet, nekem pedig pénzt csúsztatnak a zsebembe.
A menekültközpont jókora épület, lehetne üzem, akár kaszárnya is. A
hatalmas hálótermekben a szalmazsákok közvetlenül a padlóra
vannak letéve. Közösek a zuhanyzók, és van egy tágas ebédlő. Az
ebédlő bejáratánál fekete tábla, ide tűzik ki a hirdetést, ha valakit
keresnek. A hozzátartozóikat vagy a barátaikat keresik az emberek,
azokat, akik eltűntek a határátkelés közben, előtte, utána, vagy
Bécsben, vagy akár a menekültközpont összevisszaságában, a
központban lévő menekültek tömegében.
Mon mari, comme tout le monde, passe la journée à attendre
dans les bureaux de différentes ambassades pour trouver un
pays d’accueil. Moi, je reste avec ma petite fille qui, couchée
sur la paillasse, gazouille en jouant avec des brins de paille.
Je suis obligée d’apprendre quelques mots d’allemand pour
pouvoir demander ce qui est nécessaire à l’enfant. En la
prenant dans mes bras, je vais dans la grande cuisine du
centre, et je dis au monsieur qui semble être le chef ici:
«Milch fur Kinder, bitte.» Ou: «Seife fur Kinder.» Le
monsieur me donne toujours personnellement ce que je
demande.
Mio marito, come tutti gli altri, passa la giornata negli uffici
di diverse ambasciate ad aspettare di trovare un paese che ci
accolga. Io resto con la bambina, che, sdraiata sul
pagliericcio, fa i suoi gorgheggi giocando con i fili di paglia.
Sono costretta a imparare qualche parola di tedesco per
riuscire a chiedere il necessario per mia figlia.
Portandola con me, vado nelle cucine del centro e dico a
quello che lì dentro sembra essere il capo: «Milch für Kinder,
bitte». Oppure: «Seife für Kinder». Lui mi dà sempre
direttamente, di persona, quanto gli chiedo.
Mint mindenki más, a férjem is a különböző nagykövetségek irodái
előtt tölti a napjait, hogy befogadó országra találjon. Én a
kislányommal maradok, aki gőgicsélve játszik a matrac
szalmaszálaival. Muszáj, hogy megtanuljak néhány német szót, hogy
kérhessem mindazt, ami szükséges a gyereknek. A karomba veszem,
a menekültközpont nagykonyhájára megyek, és azt mondom annak a
férfinak, akiről úgy látom, hogy ő itt a főnök: „Milch für Kinder,
bitte.” Vagy: „Seife für Kinder.” A férfi mindig maga szolgál ki
mindazzal, amit kérek.
Noël approche quand nous prenons le train pour la Suisse. Il
y a des branches de sapin sur la tablette devant la fenêtre, du
chocolat et des oranges. C’est un train spécial. À part les
accompagnateurs, il n’y a que des Hongrois dedans, et ce
train ne s’arrête qu’à la frontière suisse. Là, une fanfare nous
accueille, et de gentilles dames nous passent par la fenêtre
des gobelets de thé chaud, du chocolat et des oranges.
Si sta avvicinando il Natale quando prendiamo il treno per la
Svizzera. Ci sono rami d’abete sulle mensole sotto i finestrini,
con cioccolata e arance. È un treno speciale. Tranne gli
accompagnatori, i viaggiatori sono tutti ungheresi, e il treno si
ferma soltanto alla frontiera svizzera. Giunti lì, veniamo
accolti da una banda, e delle gentili signore ci passano dal
finestrino bicchieri di tè caldo, cioccolata e arance.
Amikor felszállunk a Svájcba induló vonatra, már közeledik a
karácsony. Fenyőágak az ablak előtti asztalkán, csokoládé és narancs.
Ez egy különvonat. A kísérőket leszámítva csak magyarok utaznak
rajta, és a vonat csak a svájci határon áll meg. Rezesbanda fogad
minket, kedves aszszonyok poharakban forró teát, csokoládét és
narancsot adnak be a vonatablakon keresztül.
Nous arrivons à Lausanne. Nous sommes logés dans une
caserne sur les hauteurs de la ville, près d’un terrain de
football. De jeunes femmes habillées comme des militaires
prennent nos enfants avec des sourires rassurants. Hommes
et femmes sont séparés pour la douche. On emporte nos
vêtements pour les désinfecter.
Arriviamo a Losanna. Veniamo alloggiati in una caserma
sulle alture della città, vicino a un campo di calcio. Giovani
donne vestite come soldati ci prendono i bambini con sorrisi
rassicuranti. Gli uomini e le donne vengono separati per la
doccia. Ci portano via i vestiti per disinfettarli.
Quelli di noi che hanno già vissuto situazioni simili
Lausanne-ba érkezünk. Egy kaszárnyában helyeznek el minket a
város szélén egy magaslaton, nem messze egy futballpályától.
Katonaruhás fiatal nők biztató mosollyal karjukba veszik a
gyerekeinket. Zuhanyozás céljából elkülönítik a férfiakat és a nőket.
Fertőtleníteni viszik a ruháinkat.
Közülünk azok, akik már voltak hasonló helyzetben, később
16
Ceux parmi nous qui ont déjà vécu une situation semblable
avoueront plus tard qu’ils ont eu peur. Nous sommes tous
soulagés de nous retrouver après, et surtout, de retrouver nos
enfants propres, et déjà bien nourris. Ma petite fille dort
tranquillement dans un beau berceau, comme elle n’en a
jamais eu, à côté de mon lit.
confesseranno più tardi di avere avuto paura. È per tutti un
sollievo il fatto di ritrovarsi poco dopo, e, soprattutto, di
ritrovare i propri figli, già lavati e ben nutriti. La mia bambina
dorme tranquilla vicino al mio letto, in una culla bella come
mai ne ha avute.
bevallották, hogy féltek. Megkönnyebbülünk, amikor ismét egymásra
találunk, és különösen, amikor tisztán, jóllakottan visszakapjuk a
gyerekeinket. Közvetlenül az ágyam mellett a kislányom nyugodtan
alszik egy gyönyörű bölcsőben, olyanban, amilyen korábban soha
nem volt neki.
Le dimanche, après le match de football, les spectateurs
viennent nous voir derrière la barrière de la caserne.
Ils nous offrent du chocolat et des oranges, naturellement,
mais aussi des cigarettes et même de l’argent. Cela ne nous
rappelle plus les camps de concentration, mais plutôt le
jardin zoologique. Les plus pudiques d’entre nous
s’abstiennent de sortir dans la cour, d’autres par contre
passent leur temps à tendre la main à travers la barrière et à
comparer leur butin.
Plusieurs fois par semaine, des industriels viennent chercher
de la main-d’œuvre. Des amis, des connaissances trouvent
du travail et un logement. Ils s’en vont en laissant leur
adresse.
Après un mois passé à Lausanne, nous passons encore un
mois à Zurich, logés dans une école en forêt. On nous donne
des leçons de langues, mais je ne peux y assister que
rarement, à cause de ma petite fille.
Quelle aurait été ma vie si je n’avais pas quitté mon pays?
Plus dure, plus pauvre, je pense, mais aussi moins solitaire,
moins déchirée, heureuse peut-être.
Ce dont je suis sûre, c’est que j’aurais écrit, n’importe où,
dans n’importe quelle langue.
La domenica, dopo la partita di calcio, gli spettatori vengono a
guardarci da dietro la recinzione della caserma.
Ci offrono cioccolata e arance, naturalmente, ma anche sigarette,
e persino soldi. Questo non ricorda tanto i campi di
concentramento, quanto piuttosto il giardino zoologico. I più
pudichi tra noi evitano di uscire in cortile, altri invece passano il
tempo a tendere la mano attraverso la recinzione e a confrontare i
loro bottini.
Vasárnaponkét a futballmeccs után a szurkolók odajönnek a
kaszárnya kerítéséhez megnézni minket. Csokoládét és narancsot
ajándékoznak nekünk, természetesen, de cigarettát is, sőt, pénzt.
Mindez most már nem koncentrációs táborra emlékeztet, hanem
inkább állatkertre. A leg–szemérmesebbek közülünk nem hajlandók
kijönni az udvarra, mások, éppen ellenkezőleg, azzal töltik az
idejüket, hogy a kerítésen átnyújtott kézzel kéregetnek, vagy épp a
szerzett zsákmányt hasonlítgatják össze.
Diverse volte alla settimana vengono degli industriali a cercare
manodopera. Alcuni nostri amici e conoscenti trovano un lavoro
e un alloggio. Vanno via lasciandoci il loro indirizzo.
Dopo aver passato un mese a Losanna, trascorriamo ancora un
mese a Zurigo, alloggiati in una scuola forestale. Ci danno
lezioni di lingue, ma posso frequentarle di rado, per via della
bambina.
Hetente többször is jönnek a különböző üzemektől, hogy munkaerőt
toborozzanak. A barátok, az ismerősök lakást és munkát találnak.
Elmennek, hátrahagyva a lakcímüket.
Egy hónapos lausanne-i tartózkodás után még egy hónapot Zürichben
töltünk, egy erdei iskolában elszállásolva. Nyelvleckét adnak nekünk,
de a kislányom miatt csak ritkán tudok rajta részt venni.
Vajon milyen lett volna az életem, ha nem hagyom el a hazámat? Azt
gondolom, hogy nehezebb, szegényesebb, de talán kevésbe
magányos, kevésbé megtört, és boldogabb.
Egyetlen dologban vagyok biztos: mindenképp írtam volna, mindegy,
hogy hol, mindegy, hogy milyen nyelven.
Un pomeriggio, esasperata dalla promiscuità del nostro centro,
decido di andare a passeggiare da sola per la città di Zurigo, e
finisco per perdermi. Ho camminato troppo a lungo, non sono
più in grado di trovare la strada giusta.
Non ho soldi e so soltanto qualche parola di tedesco. Mi rivolgo
a un poliziotto, riesco a fargli capire che sono ungherese, e
smarrita. Lui mi affida a un guidatore di tram, che a sua volta mi
affida a un altro guidatore. I viaggiatori si consultano tra loro:
«Dove può esserci un centro profughi?». Cala la sera. Sto
attraversando tutta la città. Una città che brilla, che è ricca, che è
lussuosa.
Finalmente, un tram mi deposita su una piazza che riconosco.
Devo solo risalire una strada per ritrovare la mia bambina.
17
Qualche giorno fa, sono ritornata a Zurigo. Vi recitano una mia
pièce teatrale. Continuo a non conoscere la città, né la lingua
tedesca, ma non ho più paura di perdermi. Ho dei soldi, posso
prendere un tassì, e conosco il nome del teatro. Quell’ungherese
smarrita e senza soldi che ero, è diventata una scrittrice.
Come sarebbe stata la mia vita se non avessi lasciato il mio
paese? Più dura, più povera, penso, ma anche meno solitaria,
meno lacerata, forse felice.
La cosa certa è che avrei scritto, in qualsiasi posto, in qualsiasi
lingua.
Le désert
Du centre de réfugiés de Zurich, nous sommes «distribués»
un peu partout en Suisse. C’est comme cela, par hasard, que
nous arrivons à Neuchâtel, plus précisément à Valangin, où
nous attend un appartement de deux pièces meublé par les
habitants du village. Quelques semaines plus tard, je
commence le travail dans une fabrique d’horlogerie à
Fontainemelon.
Il deserto
Dal centro profughi di Zurigo veniamo «distribuiti» un po’
ovunque in Svizzera. È in questo modo, del tutto casuale, che
arriviamo a Neuchâtel, per l’esattezza a Valangin, dove ci
aspetta un appartamento di due locali arredato dagli abitanti
del paese. Qualche settimana dopo, comincio a lavorare in
una fabbrica di orologi a Fontainemelon.
A sivatag
A zürichi központból „szétosztják” a menekülteket Svájc
legkülönbözőbb részeibe. Emiatt, mintegy a véletlennek
köszönhetően, Neuchâtelbe érkezünk, pontosabban Valanginbe, ahol
egy kétszobás, a falu lakói által berendezett lakás vár minket. Néhány
héttel később munkába állok egy fon–tainemeloni óragyárban.
Je me lève à cinq heures et demie. Je nourris et j’habille mon
bébé, je m’habille, moi aussi, et je vais prendre le bus de six
heures trente qui me conduira à la fabrique. Je dépose mon
enfant à la crèche, et j’entre dans l’usine. J’en sors à cinq
heures du soir. Je reprends ma petite fille à la crèche, je
reprends le bus, je rentre. Je fais mes courses au petit
magasin du village, je fais du feu (il n’y a pas de chauffage
central dans l’appartement), je prépare le repas du soir, je
couche l’enfant, je fais la vaisselle, j’écris un peu, et je me
couche, moi aussi.
Pour écrire des poèmes, l’usine est très bien. Le travail est
monotone, on peut penser à autre chose, et les machines ont
un rythme régulier qui scande les vers. Dans mon tiroir, j’ai
une feuille de papier et un crayon. Quand le poème prend
forme, je note. Le soir, je mets tout cela au propre dans un
cahier.
Mi alzo alle cinque e mezzo. Allatto e vesto la mia piccolina,
mi vesto anch’io e vado a prendere l’autobus delle sei e
mezzo, che mi condurrà alla fabbrica. Lascio la mia bambina
all’asilo nido e entro nella fabbrica. Esco alle cinque di sera.
Riprendo la mia bambina dal nido, riprendo la corriera, torno
a casa. Faccio la spesa al negozietto del paese, accendo il
fuoco (non c’è il riscaldamento centralizzato
nell’appartamento), preparo la cena, metto a letto la bambina,
pulisco i piatti, scrivo un po’ e poi vado a letto anch’io.
Per scrivere poesie la fabbrica va benissimo, si può pensare
ad altro, e le macchine hanno un ritmo
regolare che scandisce i versi. Nel mio cassetto, ho un foglio
e una matita. Quando la poesia prende forma, prendo nota. La
sera metto tutto a bella in un quaderno.
Öt óra harminc perckor kelek. Megetetem és felöltöztetem a
gyerekemet, magam is felöltözöm, majd felszállok a hat óra
harmincas buszra, ami a gyárba visz. A gyereket beadom a
bölcsődébe, aztán megyek az üzembe. Délután ötkor jövök ki onnan.
Elhozom a kislányomat a bölcsődéből, felszállok a buszra, megyek
haza. Bevásárolok a falusi boltban, begyújtok a kályhába (a lakásban
nincs központi fűtés), elkészítem a vacsorát, lefektetem a gyereket,
elmosogatok, írok egy keveset, és magam is lefekszem.
Versírásra nagyon jó az óragyár. A munka monoton, lehet másra
gondolni közben, a gépek ismétlődő ritmusa mintha verssorokat
idézne. Ceruza és papírlap van a fiókomban. Amikor a vers formát
ölt, lejegyzem. Esténként mindent letisztázok egy füzetbe.
Nous sommes une dizaine de Hongrois à travailler dans
l’usine. Nous nous retrouvons pendant la pause de midi à la
cantine, mais la nourriture est tellement différente de celle
dont nous avons l’habitude que nous ne mangeons presque
pas. Pour ma part, pendant une année au moins, je ne prends
Siamo una decina di ungheresi a lavorare nella fabbrica. Ci
ritroviamo alla mensa durante la pausa di mezzogiorno, ma il
cibo è così diverso da quello a cui siamo abituati che non
mangiamo quasi niente. Da parte mia, per almeno un anno a
pranzo non prendo altro che un po’ di pane e caffelatte.
Tízegynehányan vagyunk magyarok, akik a gyárban dolgozunk.
Ebédszünetben a kantinban találkozunk, de az étel annyira más, mint
amit korábban megszoktunk, hogy szinte nem is eszünk. A magam
részéről legalább egy évig csak tejeskávét és kenyeret ebédelek.
A gyárban mindenki kedves velünk. Ránk mosolyognak, beszélnek
18
que du café au lait et du pain pour le repas de midi.
À l’usine, tout le monde est gentil avec nous. On nous sourit, on
nous parle, mais nous ne comprenons rien.
Nella fabbrica tutti ci trattano bene. Ci sorridono, ci parlano,
ma noi non capiamo niente.
hozzánk, de semmit se értünk.
C’est ici que commence le désert. Désert social, désert culturel.
A l’exaltation des jours de la révolution et de la fuite se
succèdent le silence, le vide, la nostalgie des jours où nous
avions l’impression de participer à quelque chose d’important,
d’historique peut-être, le mal du pays, le manque de la famille et
des amis.
Nous attendions quelque chose en arrivant ici. Nous ne savions
pas ce que nous attendions, mais certainement pas cela: ces
journées de travail mornes, ces soirées silencieuses, cette vie
figée, sans changement, sans surprise, sans espoir.
Matériellement, on vit un peu mieux qu’avant. Nous avons deux
chambres au lieu d’une. Nous avons assez de charbon et une
nourriture suffisante. Mais par rapport à ce que nous avons
perdu, c’est trop cher payé.
È qui che comincia il deserto. Deserto sociale, deserto
culturale. All’esaltazione dei giorni della rivoluzione e della
fuga subentra il silenzio, il vuoto, la nostalgia dei giorni in cui
avevamo l’impressione di partecipare a qualcosa di
importante, forse anche di storico, la malinconia di casa, la
mancanza della famiglia e degli amici.
Ci aspettavamo qualcosa venendo qui. Non sapevamo che
cosa ci aspettavamo, ma certo non questo: queste grigie
giornate di lavoro, queste serate silenziose, questa vita
contratta, senza cambiamenti, senza sorprese, senza speranza.
Dal profilo materiale si vive un po’ meglio di prima.
Abbiamo due camere al posto di una. Abbiamo abbastanza
carbone e cibo a sufficienza. Ma rispetto a quel che abbiamo
perduto, è un prezzo troppo alto.
Itt, ebben a pillanatban kezdődik a sivatag. A társadalmi és kulturális
sivatag. A forradalmi napok és a menekülés izgatottságát a csend, az
üresség követte, a nosztalgikus emlékezés arra az időszakra, amikor
valami igazán jelentős, talán történelmi esemény részesei voltunk,
valamint követte mindezt még a honvágy, a család és a barátok
hiányának érzete is.
Megérkezve ide, számítottunk valamire. Nem tudtuk, mire várunk, de
biztosan nem erre: nem az egyhanú munka mindennapjaira, nem
ezekre a hallgatag estékre, és nem is erre a változás, meglepetés és
remény nélküli megdermedt életre.
Anyagilag jobban élünk, mint korábban. Két szobánk van egy helyett.
Van elég szenünk, és élelmiszerben sem szenvedünk hiányt. De azzal
öszszehasonlítva, amit elvesztettünk, túlságosan is nagy árat fizettünk
mindezért.
Dans l’autobus du matin, le contrôleur s’assied à côté de
moi, le matin c’est toujours le même, gros et jovial, il me
parle pendant tout le trajet. Je ne le comprends pas très bien,
je comprends tout de même qu’il veut me rassurer en
m’expliquant que les Suisses ne permettront pas aux Russes
de venir jusqu’ici. Il dit que je ne dois plus avoir peur, je ne
dois plus être triste, je suis en sécurité à présent. Je souris, je
ne peux pas lui dire que je n’ai pas peur des Russes, et si je
suis triste, c’est plutôt à cause de ma trop grande sécurité
présente, et parce qu’il n’y a rien d’autre à faire, ni à penser
que le travail, l’usine, les courses, les lessives, les repas, et
qu’il n’y a rien d’autre à attendre que les dimanches pour
dormir et rêver un peu plus longtemps de mon pays.
Comment lui expliquer, sans le vexer, et avec le peu de mots
que je connais en français, que son beau pays n’est qu’un
désert pour nous, les réfugiés, un désert qu’il nous faut
traverser pour arriver à ce qu’on appelle «l’intégration»,
«l’assimilation». À ce moment-là, je ne sais pas encore que
certains n’y arriveront jamais.
Nell’autobus del mattino, il controllore si siede vicino a me,
la mattina è sempre lo stesso, un tipo grosso e gioviale, mi
parla per tutto il tragitto. Non è che lo capisca molto bene,
capisco però che vuole rassicurarmi spiegandomi che gli
svizzeri non permetteranno mai che i russi giungano fin qui.
Dice che non devo più avere paura, non devo più essere triste,
adesso sono al sicuro. Sorrido, non posso dirgli che non ho
paura dei russi, e che, se sono triste, è piuttosto per la grande
sicurezza attuale, e perché non c’è nient’altro da fare e da
pensare che il lavoro, la fabbrica, la spesa, il bucato, cucinare,
e non c’è altro da aspettarsi che le domeniche per dormire e
sognare un po’ più a lungo del mio paese.
Come spiegargli, senza offenderlo, e con le poche parole che
so di francese, che il suo bel paese non è altro che un deserto,
per noi rifugiati, un deserto che dobbiamo attraversare per
giungere a quella che chiamano «l’integrazione»,
«l’assimilazione». In quel momento lì non sapevo ancora che
certi non ce l’avrebbero fatta.
Reggelente a kalauz mellém ül, minden reggel ugyanaz a kalauz,
kövér és kedélyes, és az úton egyfolytában beszél hozzám. Nem
igazán értem, amit mond, de annyit azért igen, hogy meg akar
nyugtatni, azt magyarázza, hogy a svájciak nem engedik az oroszokat
idáig jönni. Azt mondja, nem kell félni, és többé nincs ok a
szomorúságra, jelenleg biztonságban vagyok. Mosolygok, nem
mondhatom el neki, hogy nem félek az oroszoktól, és a
szomorúságom oka inkább a jelenlegi túlságosan is nagy biztonság,
meg az, hogy nem lehet mást csinálni, másra gondolni, csak a
munkára, a gyárra, a bevásárlásokra, a pelenkamosásra, az
étkezésekre, és nincs mire várni, csak a vasárnapra, amikor végre
alhatok, és kicsivel tovább álmodhatok egykori otthonomról.
Hogyan is magyarázhatnám el neki anélkül, hogy megbántanám, és
azzal a kevéske szóval, amit franciául tudok, hogy az ő gyönyörű
hazája csak sivatag a számunkra, menekültek számára, sivatag, amin
át kell kelnünk, hogy megérkezzünk oda, amit úgy hívnak,
„beilleszkedés”, „asszimiláció”. Ebben a pillanatban még azt se
tudom, hogy néhányan soha nem érkeznek el odáig.
Deux d’entre nous sont retournés en Hongrie malgré la peine
de prison qui les y attendait. Deux autres, des hommes
jeunes, célibataires, sont allés plus loin, aux Etats-Unis, au
Canada. Quatre autres, encore plus loin, aussi loin que l’on
Due di noi sono ritornati in Ungheria nonostante la condanna
alla prigione che li aspettava. Due altri, uomini giovani e
celibi, sono andati più lontano, negli Stati Uniti, in Canada.
Altri quattro, ancora più lontano, nel posto più lontano di
Közülünk ketten az otthon rájuk váró a börtönbüntetés ellenére
visszatérnek Magyarországra. Két másik, mindketten egyedül élő
fiatalemberek, messzebb mennek, az Egyesült Államokba, Kanadába.
Négy másik még messzebb megy, olyannyira messze, ameddig csak
19
puisse aller, au-delà de la grande frontière. Ces quatre
personnes de mes connaissances se sont donné la mort
pendant les deux premières années de notre exil. Une par les
barbituriques, une par le gaz, et deux autres par la corde. La
plus jeune avait dix-huit ans. Elle s’appelait Gisèle.
tutti, oltre la grande frontiera. Queste quattro persone di mia
conoscenza si sono uccise durante i primi due anni del nostro
esilio. Una con i sonniferi, una con il gas, le altre due
impiccandosi. La più giovane aveva diciotto anni. Si
chiamava Gisèle.
el lehet menni, át a nagy határon. Ez a négy általam ismert személy
száműzetésünk első két évében lett öngyilkos. Az egyik altatókkal, a
másik gázzal, a további kettő kötéllel. A legfiatalabb tizennyolc éves
volt. Gizellának hívták.
Comment devient-on écrivain?
Il faut tout d’abord écrire, naturellement. Ensuite, il faut
continuer à écrire. Même quand cela n’intéresse personne.
Même quand on a l’impression que cela n’intéressera jamais
personne. Même quand les manuscrits s’accumulent dans les
tiroirs et qu’on les oublie, tout en en écrivant d’autres.
En arrivant en Suisse, mon espoir de devenir un écrivain était
à peu près nul. Je publiais, certes, quelques poèmes dans une
revue littéraire hongroise, mais mes chances, mes possibilités
d’être publiée s’arrêtaient là. Et quand, après de longues
années d’acharnement, j’ai réussi à finir deux pièces de
théâtre en langue française, je ne savais pas très bien ce qu’il
fallait en faire, où les envoyer, à qui les envoyer.
Ma première pièce jouée, intitulée John et Joe, fut présentée
dans un bistrot, au Café du Marché de Neuchâtel. Les
vendredis et les samedis, après le repas du soir, quelques
acteurs amateurs y organisaient des «soirées cabaret». Ainsi
commence ma «carrière» d’auteur dramatique. Le succès de
cette pièce, jouée pendant plusieurs mois, m’a apporté à
l’époque un très grand bonheur et m’a encouragée à
continuer d’écrire.
Come si diventa scrittori?
Prima di tutto, naturalmente, bisogna scrivere. Dopo di che
bisogna continuare a scrivere. Anche quando non interessa a
nessuno. Anche quando si ha l’impressione che non
interesserà mai a nessuno. Anche quando i manoscritti si
accumulano nei cassetti e li si dimentica, pur continuando a
scriverne altri.
Arrivando in Svizzera, le mie speranze di diventare una
scrittrice erano pressoché nulle. Pubblicavo, sì, qualche
poesia in una rivista ungherese, ma le mie occasioni, le mie
possibilità di essere pubblicata finivano lì. E quando, dopo
lunghi anni di cocciutaggine, sono riuscita a finire due pièce
di teatro in lingua francese, non sapevo bene che cosa farne,
dove spedirle, a chi spedirle.
La mia prima pièce recitata, dal titolo John e Joe, fu allestita
in un’osteria, al Café du Marché di Neuchâtel. I venerdì e i
sabati, dopocena, alcuni attori dilettanti ci organizzavano
delle «serate cabaret».
Così ha inizio la mia «carriera» di autrice drammatica. Il
successo di questa pièce, recitata per diversi mesi, mi procurò
all’epoca una grande gioia e mi ha incoraggiata a continuare a
scrivere.
Hogyan válhatunk íróvá?
Természetesen mindenekelőtt is írni kell. Azután pedig folytatni kell
az írást. Akkor is, ha ez senkit nem érdekel. Akkor is, ha úgy érezzük,
hogy ez soha senkit nem fog érdekelni. Akkor is, ha a fiókokban
felhalmozódnak a kéziratok, és ha újabbakat írva megfeledkezünk
róluk.
Svájcba érkezve, a reményem, hogy valaha is íróvá válhatok,
körülbelül egyenlő volt a nullával. Persze publikáltam néhány verset
egy magyar irodalmi lapban, de az esélyeim, a lehetőségeim, hogy
írásaim megjelenhessenek, itt véget is értek. És amikor hosszú évek
makacs munkájával végre befejeztem két színdarabot francia
nyelven, azt sem tudtam, mit is kellene velük kezdenem, hova is
küldjem el, kinek is küldjem el őket.
Az első színdarabomat, melynek John és Joe volt a címe,
Neuchâtelben, a Café du Marché nevű kocsmában mutatták be. Itt
péntekenként és szombatonként, vacsoraidő után, néhány amatőr
színész „kabaréműsort” rendezett. Drámaírói „karrierem” így
kezdődött. Hónapokon keresztül játszották a darabomat, és a sikere
igazi boldogságot jelentett ebben az időszakban, és arra bátorított,
hogy folytassam az írást.
Deux ans plus tard une autre de mes pièces est créée au
Théâtre de la Tarentule, à Saint-Aubin, petit village proche
de Neuchâtel. Ce sont encore des amateurs qui jouent.
Ma «carrière» semble s’arrêter là, et mes dizaines de
manuscrits jaunissent lentement sur une étagère.
Heureusement, quelqu’un me conseille d’envoyer mes textes
à la radio, et c’est le début d’une autre «carrière», celle
d’auteur radiophonique. Ici, mes textes sont déjà joués, ou
plutôt lus par des acteurs professionnels, et je reçois de
véritables droits d’auteur. Entre 1978 et 1983, la Radio
Suisse Romande réalise cinq de mes pièces, j’ai même eu
une commande à l’occasion de l’année de l’enfance.
Je n’abandonne pas le théâtre pour autant. En 1983, j’accepte
Due anni dopo, un’altra delle mie pièce è messa in scena al
Théâtre de la Tarentule, a Saint-Aubin, un paesino vicino a
Neuchâtel. A recitare sono sempre degli attori dilettanti.
La mia «carriera» sembra fermarsi qui, e le mie decine di
manoscritti ingialliscono lentamente sugli scaffali.
Fortunatamente qualcuno mi consiglia di mandare i miei testi
alla radio, ed è l’inizio di un’altra «carriera», quella di autrice
radiofonica. Qui i miei testi sono già recitati, o meglio letti da
attori professionisti, e ricevo dei veri diritti d’autore. Tra il
1978 e il 1983, la Radio della Svizzera romanda produce
cinque delle mie pièce, ho perfino ricevuto una commessa in
occasione dell’anno del Bambino.
Tuttavia non abbandono il teatro. Nel 1983 accetto di lavorare
Két évvel később egy másik darabom került színre a Tarentule
Színházban, egy Neuchâtelhez közeli kicsi faluban, Saint-Aubinben.
Ezt is amatőrök adták elő.
Úgy tűnt, a „karrierem” itt véget is ér, tízegynéhány kéziratom szép
lassan kezdett megsárgulni a könyvespolcomon. Szerencsére valaki
azt tanácsolta, küldjem el az írásaimat a rádiónak, így vette kezdetét
egy másik „karrier”, a hangjátékíróé. A darabjaimat itt már hivatásos
színészek játszották, vagy inkább olvasták fel, és még szerzői jogdíjat
is fizettek. 1978 és 1983 között a Svájci Francia Rádióban öt
darabomat adták elő, és még egy megrendelésem is volt a gyermekév
alkalmából.
Azonban a színháznak sem fordítottam hátat. 1983-ban a neuchâteli
20
de travailler avec l’école de théâtre du Centre culturel
neuchâtelois. Mon travail consiste à écrire une pièce sur
mesure pour une quinzaine d’élèves. Ce travail me plaît
beaucoup, j’assiste à toutes les répétitions.
con la scuola di teatro del Centro culturale di Neuchâtel. Il
mio lavoro consiste nello scrivere una pièce su misura per una
quindicina di allievi. È un lavoro che mi piace molto e assisto
a tutte le prove.
Kulturális Központ színitanodájában vállalok munkát. A munkám
abból áll, hogy megrendelésre darabot írok mintegy 15 diáknak.
Nagyon tetszik a munka, minden próbán ott vagyok.
Les cours commencent en général par toutes sortes
d’exercices corporels. Ces exercices me rappellent ceux que
nous faisions étant enfants, mon frère et moi, ou une amie et
moi. Exercices de silence, d’immobilité, de jeűne... Je
commence à écrire de courts textes sur mes souvenirs
d’enfance. Je suis encore loin de penser que ces courts textes
vont devenir un jour un livre. Et pourtant, deux ans plus tard,
j’ai sur mon bureau un grand cahier qui contient une histoire
cohérente, avec un début et une fin, comme un vrai roman. Il
faut encore le dactylographier, le corriger, le dactylographier
une nouvelle fois, éliminer tout ce qui est de trop, corriger
encore et encore, jusqu’à ce que je trouve le texte
présentable. Là encore, je ne sais pas très bien ce qu’il faut
faire avec le manuscrit. A qui l’envoyer, à qui le donner? Je
ne connais aucun éditeur, et je ne connais personne qui en
connaîtrait un. Je pense vaguement aux éditions de L’Age
d’Homme, mais un ami me dit: «Il faut commencer par les
trois grands à Paris.» Il m’apporte l’adresse des trois maisons
d’édition: Gallimard, Grasset, Seuil. Je fais trois copies du
manuscrit, je prépare trois paquets, j’écris trois lettres
identiques: «Monsieur le Directeur... »
Di solito le lezioni cominciano con ogni tipo di esercizio
fisico. Questi esercizi mi ricordano quelli che facevamo noi
da bambini, mio fratello e io o io e un’amica. Esercizi di
silenzio, di immobilità, di digiuno... Comincio a scrivere
brevi testi sui miei ricordi d’infanzia. L’idea che questi testi
un giorno sarebbero diventati un libro non mi sfiorava
nemmeno. Eppure, due anni dopo, ho sulla mia scrivania un
grande quaderno che contiene una storia coerente, con un
inizio e una fine, come un vero romanzo. Bisogna ancora
batterlo a macchina, correggerlo, ritrascriverlo di nuovo a
macchina, eliminare tutto ciò che è di troppo, correggere
ancora e ancora, fino a che il testo mi sembra presentabile. E
anche stavolta non so bene che cosa devo fare con il
manoscritto. A chi spedirlo, a chi darlo? Non conosco nessun
editore, e non conosco nessuno che ne conosca uno. Mi
passano per la testa le edizioni L’Âge d’Homme, ma un
amico mi dice: «Bisogna partire dai tre grandi a Parigi». Mi
porta l’indirizzo delle tre grandi case editrici: Gallimard,
Grasset, Seuil. Faccio tre copie del manoscritto, preparo tre
pacchetti, scrivo tre lettere identiche: «Gentile signor
Direttore...».
Az órák általában mindenféle testgyakorlatokkal kezdődnek. Ezek a
gyakorlatok arra emlékeztetnek, amit a bátyámmal csináltunk
gyerekkorunkban. Hallgatásgyakorlat, mozdulatlansággyakorlat,
koplalásgyakorlat... Rövid szövegeket kezdek írni gyermekkori
emlékeimről. Még a gondolatától is nagyon messze vagyok annak,
hogy ezek a rövid kis írások egyszer majd könyvvé állnak össze. És
mégis, két évvel később az íróasztalomon ott fekszik egy nagy füzet,
benne összefüggő történet, aminek eleje és vége van, mint egy igazi
regénynek. Még le kell gépelni, javítani kell, még egyszer le kell
gépelni, kihúzni mindazt, ami fölösleges, javítani újra meg újra,
mindaddig, amíg úgy találom, hogy a szöveg kész a publikálásra.
Ekkor azonban nem tudom pontosan, mit is kell csinálni a kézirattal.
Kinek kell elküldeni, kinek kell odaadni? Semmilyen kiadót nem
ismerek, és nem is ismerek senkit, aki ismerne akár csak egyet is.
Meglehetősen bizonytalanul a L’Âge d’Homme kiadóra gondolok, de
az egyik barátom azt mondja: „A három nagy párizsi kiadóval kell
kezdeni”. Elhozza nekem a három nagy, a Gallimard, a Grasset és a
Seuil címét. Készítek három másolatot a kéziratból, három csomagot
csinálok, és három egyforma levelet írok: „Tisztelt Igazgató Úr…”
Le jour où je poste tout cela, j’annonce à ma fille aînée:
– J’ai fini mon roman.
Elle me dit:
– Ah oui? Et tu crois que quelqu’un va l’éditer?
Je dis:
– Oui, certainement.
Effectivement, je n’en doute pas un seul instant. J’ai la
conviction, la certitude que mon roman est un bon roman, et
qu’il sera publié sans problème. Ainsi, je suis plus surprise
que déçue quand, après quatre ou cinq semaines, mon
manuscrit est de retour de chez Gallimard et ensuite de chez
Grasset, accompagné d’une lettre de refus polie et
impersonnelle. Je me dis que je dois me mettre en quête
d’adresses d’autres éditeurs, quand, un après-midi de
novembre, je reçois un téléphone. Au bout du fil, Gilles
Carpentier des Editions du Seuil. Il me dit qu’il vient de lire
Il giorno in cui imbuco tutto questo alla posta, annuncio alla
mia figlia maggiore:
– Ho finito il mio romanzo.
Lei mi dice:
– Ah sì? E credi che qualcuno lo pubblicherà?
Io dico:
– Sì, di sicuro.
Difatti non ne dubito neanche per un istante. Sono persuasa,
ho la certezza che il mio romanzo è un buon romanzo, e che
sarà pubblicato senza problemi. Così sono più sorpresa che
delusa quando, quattro o cinque settimane dopo, il mio
manoscritto mi torna indietro da Gallimard e poi da Grasset,
accompagnato da una lettera di rifiuto garbata e impersonale.
Mi dico che devo mettermi alla ricerca di indirizzi di altri
editori, quando, un pomeriggio di novembre, ricevo una
telefonata. All’altro capo del filo, Gilles Carpentier delle
Azon a napon, amikor mindezt postára adom, bejelentem a
legidősebb lányomnak:
– Befejeztem a regényemet.
A lányom azt mondja:
– Á, igen? És azt hiszed, hogy valaki majd ki
adja?
Mondom:
– Igen, biztosan.
Végül is, ebben én egy pillanatig sem kételkedtem. Biztos voltam
benne, meg voltam róla győződve, hogy a regényem jó regény, és
minden gond nélkül meg fog jelenni. Így aztán inkább csak
csodálkoztam, mintsem, hogy csalódott lettem volna, amikor négy-öt
hét múlva a kéziratom, egy személytelen, udvarias visszautasító levél
kíséretében, visszajött a Gallimard–tól, aztán pedig a Grasset-től.
Éppen azt gondolom magamban, hogy egyéb kiadók címe után
kellene néznem, amikor, egy novemberi délután, valaki keres
21
mon manuscrit, et qu’il n’a rien lu d’aussi beau depuis des
années. Il me dit qu’il l’a entièrement relu après l’avoir lu
une première fois, et qu’il pense le publier. Mais pour cela, il
faut encore l’accord de plusieurs personnes. Il me rappellera
dans quelques semaines. Il me rappelle une semaine plus
tard, en disant: «Je prépare votre contrat. »
edizioni Seuil. Dice che ha appena letto il mio manoscritto e
che da anni non leggeva niente di così bello. Mi dice che
dopo una prima lettura l’ha riletto interamente una seconda
volta e pensa di pubblicarlo. Ma per questo ci vuole ancora il
consenso di parecchie persone. Mi richiamerà fra qualche
settimana. Mi richiama una settimana dopo, dicendo:
«Preparo il suo contratto».
telefonon. A vonal végén Gilles Carpentier a Seuil kiadótól. Azt
mondja, hogy éppen most olvasta el a kéziratomat, és hogy ilyen
gyönyörűt évek óta nem olvasott. Azt mondja, hogy az egészet
újraolvasta, miután már egyszer elolvasta, és úgy gondolja, hogy
kiadná. De ehhez még mások beleegyezése is szükséges. Felhív majd
néhány hét múlva. Egy hét múlva telefonál, mondván, „készítem a
szerződését”.
Trois ans plus tard, je me promène dans les rues de Berlin
avec ma traductrice, Erika Tophoven. Nous nous arrêtons
devant les librairies. Dans leurs vitrines, mon deuxième
roman. Chez moi, à la maison, sur une étagère, Le Grand
Cahier, traduit dans dix-huit langues.
À Berlin, le soir, nous avons une soirée de lecture. Des gens
y viendront pour me voir, pour m’entendre, pour me poser
des questions. Sur mes livres, sur ma vie, sur mon parcours
d’écrivain. Voici la réponse à la question: on devient
écrivain en écrivant avec patience et obstination, sans jamais
perdre la foi dans ce que l’on écrit.
Tre anni dopo passeggio per le strade di Berlino con la mia
traduttrice, Erika Tophoven. Ci fermiamo davanti alle librerie.
Nelle vetrine, il mio secondo romanzo. A casa mia, a
Neuchâtel, su uno scaffale, Il grande quaderno, tradotto in
diciotto lingue.
A Berlino, la sera, ci attende una lettura pubblica. Qualcuno
verrà per vedermi, per ascoltarmi, per farmi delle domande.
Sui miei libri, sulla mia vita, sul mio percorso di scrittrice.
Ecco la risposta alla domanda: si diventa scrittori scrivendo
con pazienza e ostinazione, senza mai perdere la fiducia in
quello che si scrive.
Három évvel később Berlin utcáin sétálok Erika Tophovennel, a
fordítómmal. Megállunk a könyvesboltok előtt. A kirakatokban kint
van a második regényem. Otthon pedig, egy könyvespolcon, ott A
Nagy Füzet, tizennyolc nyelvre lefordítva.
Berlinben, este, irodalmi felolvasóestet rendeznek. Jönnek az
emberek, hogy lássanak, hogy hallhassanak, hogy kérdéseket
tegyenek fel. A könyveimről, az életemről, írói pályámról. Ez a
válasz tehát a kérdésre: íróvá úgy válhatunk, ha türelmesen és
makacsul írunk, soha nem veszítve el a hitünket mindabban, amit a
papírra vetünk.
L’analphabète
Un jour, ma voisine et amie me dit:
– J’ai vu une émission à la télévision sur des femmes
ouvrières étrangères. Elles travaillent toute la journée en
usine, et elles s’occupent de leur ménage, de leurs enfants, le
soir. Je dis:
– C’est ce que j’ai fait en arrivant en Suisse.
Elle dit:
– En plus, elles ne savent même pas le français.
– Je ne le savais pas, moi non plus.
Mon amie est ennuyée. Elle ne peut pas me raconter
l’histoire impressionnante des femmes étrangères vues à la
télévision. Elle a si bien oublié mon passé qu’elle ne peut
imaginer que j’aie appartenu à cette race de femmes qui ne
savent pas la langue du pays, qui travaillent en usine et qui
s’occupent de leur famille le soir.
Moi, je m’en souviens. L’usine, les courses, l’enfant, les
repas. Et la langue inconnue. À l’usine, il est difficile de se
parler. Les machines font trop de bruit. On ne peut parler
qu’aux toilettes, en fumant une cigarette en vitesse.
Mes amies ouvrières m’apprennent l’essentiel. Elles disent:
«Il fait beau», en me montrant le paysage du Val-de-Ruz.
L’analfabeta
Un giorno la vicina di casa mia amica mi dice:
– Ho visto una trasmissione televisiva sulle donne straniere
che fanno le operaie. Lavorano tutto il giorno in fabbrica e la
sera si occupano della casa, dei figli.
Io dico:
– È quello che ho fatto io, appena arrivata in Svizzera
Lei dice:
– Ma loro, per di più, non sanno nemmeno il francese.
– Neanch’io lo sapevo.
La mia amica è seccata. Non può raccontarmi la storia
impressionante che ha visto alla televisione sulle donne straniere
che fanno le operaie. Ha dimenticato così bene il mio passato che
non riesce più a immaginare che anch’io ho fatto parte di quella
categoria di donne che non conoscono la lingua del posto, che
lavorano in fabbrica e che la sera si occupano della famiglia.
Io invece me ne ricordo: la fabbrica, la spesa, la bambina, i pasti.
E la lingua ignota.
In fabbrica è difficile riuscire a parlarsi, le macchine fanno
troppo rumore. Si riesce a parlare solo nelle toilette, fumando a
gran velocità una sigaretta.
Le mie amiche operaie mi insegnano l’essenziale. Dicono: «Oggi
Az analfabéta
Egyik nap azt mondja nekem a barátnőm a szomszédból:
– Külföldi munkásnőkről láttam tévéműsort.
Egész álló nap gyárban dolgoznak, esténként pedig a háztartással
meg a gyerekeikkel foglalatoskodnak.
Mondom:
– Svájcba érkezve én is ugyanezt csináltam. Azt mondja:
– Ráadásul még franciául sem tudnak.
– Én sem tudtam franciául.
A barátnőm zavarba jön. Nem mesélheti el a tévében látott megkapó
történetet az idegen aszszonyokról. Olyannyira megfeledkezett a
múltamról, hogy el sem tudja képzelni, valamikor én is a nők azon
fajtájához tartoztam, akik nem ismerik az ország nyelvét, akik valami
üzemben dolgoznak, és esténként tudnak csak a családjukkal
foglalkozni.
Jómagam mindenre emlékszem. A gyárra, a bevásárlásokra, a
gyerekre, az étkezésekre. És az ismeretlen nyelvre. A gyárban nehéz
beszélgetni. Túlságosan is zajosak a gépek. Csak a mosdóban lehet
beszélgetni, gyors cigizések közepette.
A munkásasszonyok, a barátnőim, megtanítják nekem az alapvető
dolgokat. Azt mondják: „Szép idő van”, és kimutatnak a val-de-ruzi
tájra. Megérintenek, hogy újabb szavakra tanítsanak: haj, kar, kéz,
22
Elles me touchent pour m’apprendre d’autres mots: cheveux,
bras, mains, bouche, nez.
è bel tempo», indicandomi il paesaggio di Val-de-Ruz. Mi
toccano per insegnarmi altre parole: capelli, braccia, mani, bocca,
naso.
száj, orr.
Le soir, je rentre avec l’enfant. Ma petite fille me regarde
avec des yeux écarquillés quand je lui parle en hongrois.
Une fois, elle s’est mise à pleurer parce que je ne comprends
pas, une autre fois, parce qu’elle ne me comprend pas.
Cinq ans après être arrivée en Suisse, je parle le français,
mais je ne le lis pas. Je suis redevenue une analphabète. Moi,
qui savais lire à l’âge de quatre ans.
Je connais les mots. Quand je les lis, je ne les reconnais pas.
Les lettres ne correspondent à rien. Le hongrois est une
langue phonétique, le français, c’est tout le contraire.
Je ne sais pas comment j’ai pu vivre sans lecture pendant
cinq ans. Il y avait, une fois par mois, la Gazette littéraire
hongroise qui publiait mes poèmes à l’époque; il y avait
aussi les livres hongrois, des livres le plus souvent déjà lus,
que nous recevions par correspondance de la Bibliothèque de
Genève, mais qu’importe, il vaut mieux relire que de ne pas
lire du tout. Et, heureusement, il y avait l’écriture.
Mon enfant va bientôt avoir six ans, elle va commencer
l’école.
Di sera torno a casa con la bambina. La mia figlioletta mi
guarda con gli occhi sgranati quando le parlo in ungherese.
Una volta si mette a piangere perché io non la capisco,
un’altra volta perché è lei a non capirmi.
Cinque anni dopo essere giunta in Svizzera parlo il francese,
ma continuo a non saperlo leggere. Sono tornata analfabeta.
Io che leggevo già a quattro anni.
Conosco le parole. Quando le leggo, non le riconosco. Le
lettere non corrispondono a niente. L’ungherese è una lingua
fonetica, il francese è l’esatto contrario.
Non so come ho potuto vivere senza la lettura per cinque
anni. C’era, una volta al mese, la «Gazzetta letteraria
ungherese», che all’epoca pubblicava le mie poesie; c’erano
anche i libri ungheresi della Biblioteca di Ginevra che
ricevevamo per corrispondenza. Erano libri il più delle volte
già letti, ma che importava, era sempre meglio rileggere che
non leggere del tutto.
La bambina sta per compiere sei anni, e sta per cominciare la
scuola.
Esténként a gyerekkel megyek haza. A kislányom tágra nyílt szemmel
néz rám, amikor magyarul szólok hozzá.
Egy alkalommal sírni kezd, mert nem értem meg őt, máskor meg azért,
mert ő nem ért meg engem.
Öt évvel azután, hogy megérkeztem Svájcba, már beszélek franciául, de
nem olvasok. Újra analfabéta lettem. Én, aki már négyévesen tudtam
olvasni.
Ismerem a szavakat. Amikor olvasok, mégsem ismerem fel őket. A betűk
nem kapcsolódnak semmihez. A magyar fonetikus nyelv, a francia pont
az ellenkezője.
Nem is értem, hogyan tudtam öt éven át olvasás nélkül élni. Ott volt
havonta a magyar Irodalmi Újság, amelyik a verseimet is publikálta
ebben az időszakban, és ezenkívül ott voltak még a magyar nyelvű
könyvek, a könyvek, amelyeket a Genfi Városi Könyvtár közvetítésével
kaptunk meg, és amelyeket többnyire már olvastam korábban, de nem is
ez volt a fontos, hiszen jobb újraolvasni, mint egyáltalán nem olvasni. És,
szerencsére, ott volt maga az írás.
A gyerekem nemsokára hatéves lesz, elkezdi majd az iskolát.
Moi aussi, je commence, je recommence l’école. À l’âge de
vingt-six ans, je m’inscris aux cours d’été de l’Université de
Neuchâtel, pour apprendre à lire. Ce sont des cours de
français à l’intention d’étudiants étrangers. Il y a là des
Anglais, des Américains, des Allemands, des Japonais, des
Suisses alémaniques. L’examen d’entrée est un examen écrit.
Je suis nulle, je me retrouve avec des débutants.
Après quelques leçons, le professeur me dit:
– Vous parlez très bien le français. Pourquoi êtes-vous dans
un cours de débutants?
Je lui dis:
– Je ne sais ni lire ni écrire. Je suis une analphabète.
Il rit:
– On verra tout cela.
Deux ans après, j’obtiens mon Certificat d’Études françaises
avec mention honorable.
Je sais lire, je sais de nouveau lire. Je peux lire Victor Hugo,
Rousseau, Voltaire, Sartre, Camus, Michaux, Francis Ponge,
Sade, tout ce que je veux lire en français, et aussi les auteurs
Anch’io comincio, ricomincio la scuola. All’età di ventisette anni,
mi iscrivo ai corsi estivi dell’Università di Neuchâtel, per imparare
a leggere. Sono corsi di francese rivolti a studenti stranieri. Ci sono
inglesi, americani, tedeschi, giapponesi, svizzeri tedeschi. L’esame
di ammissione è un esame scritto. Consegno un foglio bianco, mi
ritrovo con i principianti.
Dopo qualche lezione il professore mi dice:
– Lei parla molto bene il francese. Come mai è in un corso per
principianti?
Gli dico:
– Non so né leggere, né scrivere. Sono analfabeta.
Lui si mette a ridere:
– Questo lo vedremo.
Due anni dopo conseguo il Certificato di Studi Francesi con
un’ottima valutazione.
So leggere, so di nuovo leggere. Posso leggere Victor Hugo,
Rousseau, Voltaire, Sartre, Camus, Michaux, Francis Ponge,
Sade, tutto quello che voglio leggere di francese, e anche gli
autori non francesi ma tradotti, Faulkner, Steinbeck,
Én is elkezdem, újrakezdem az iskolát. Huszonhat évesen
beiratkozom a Neuchâteli Egyetem nyári tanfolyamára, hogy olvasni
tanuljak. Francia nyelvtanfolyam ez, külföldi egyetemisták számára.
Vannak angolok, amerikaiak, németek, japánok, német ajkú svájciak.
Írásbeli a felvételi vizsga. Nem tudok semmit, ezért a kezdők közé
kerülök.
Néhány óra után az oktató azt mondja nekem:
– Nagyon jól beszél franciául. Miért a kezdő
tanfolyamra jár?
Mondom neki:
– Nem tudok írni és olvasni. Analfabéta vagyok. Nevet:
– Na, majd meglátjuk.
Két évvel később megkapom a francia nyelvi tanulmányaimról szóló
„kiválóan megfelelt” minősítésű bizonyítványomat.
Tudok olvasni, újra tudok olvasni. Tudom olvasni Victor Hugo-t,
Rousseau-t, Voltaire-t, Sartre-ot, Camus-t, Michaux-t, Francis Ponget, Sade-ot, mindent, amit franciául akarok olvasni, a nem francia
szerzőket is, fordításban, Faulknert, Steinbecket, Hemingwayt.
Mennyi könyv, végre számomra is érthető könyvek.
23
non français, mais traduits, Faulkner, Steinbeck, Hemingway.
C’est plein de livres, de livres compréhensibles, enfin, pour
moi aussi.
Hemingway.
Il mondo è pieno di libri, di libri finalmente comprensibili, anche
per me.
J’aurai encore deux enfants. Avec eux, j’exercerai la lecture,
l’orthographe, les conjugaisons.
Quand ils me demanderont la signification d’un mot, ou son
orthographe, je ne dirai jamais:
– Je ne sais pas.
Je dirai:
– Je vais voir.
Et je vais voir dans le dictionnaire, inlassablement, je vais
voir. Je deviens une passionnée du dictionnaire.
Je sais que je n’écrirai jamais le français comme l’écrivent
les écrivains français de naissance, mais je l’écrirai comme
je le peux, du mieux que je le peux.
Cette langue, je ne l’ai pas choisie. Elle m’a été imposée par
le sort, par le hasard, par les circonstances.
Écrire en français, j’y suis obligée. C’est un défi.
Le défi d’une analphabète.
In seguito avrò ancora due figli. Con loro farò ancora esercizi di
lettura, di ortografia, di coniugazione. Quando mi chiedono il
significato di una parola, o la sua ortografia, non dico mai: «Non
lo so». Dico: «Vado a vedere». E vado a vedere nel dizionario,
senza stancarmi mai. Divento un’appassionata di dizionari.
Non appena padroneggio un po’ la lettura, mi fisso un altro
obiettivo: scrivere in francese. Questo è diventato una necessità,
perché attorno a me tutti parlano francese. Se la sera dovessi
descrivere in ungherese la mia giornata, il racconto dovrebbe
essere tradotto. Ovviamente ci sono anche altre ragioni. Non
sono una scrittrice dissidente nota, nessuno mi tradurrebbe, e non
mi pubblicherebbero nemmeno in Ungheria. Per cui non mi resta
che accettare la sfida e negli anni Settanta comincio a scrivere in
francese. Nel 1972 porto a termine le mie prime due pièce
teatrali. Mi ci vorranno ancora più di dieci anni per cominciare
timidamente a scrivere un romanzo.
Questa lingua, il francese, non l’ho scelta io. Mi è stata imposta
dal caso, dalle circostanze.
So che non riuscirò mai a scrivere come scrivono gli scrittori
francesi di nascita. Ma scriverò come meglio potrò. È una sfida.
La sfida di un’analfabeta.
Ho incontrato per strada il mio professore di un tempo. Mi ha
detto:
– Un mio allievo sta facendo un lavoro sul suo libro.
Ho detto:
– È divertente, non trova?
– Divertente? Sì, è proprio la parola giusta.
Még két gyerekem születik. Velük gyakorolom majd az olvasást, a
helyesírást, az igeragozást.
Amikor megkérdezik tőlem egy-egy szó jelentését, helyesírását, soha
nem mondom azt:
– Nem tudom.
Azt mondom inkább:
– Utánanézek.
És utánanézek a szótárban, fáradhatatlanul, utánanézek. Szenvedélyes
szótárhasználó lesz belőlem.
Tudom, hogy soha nem leszek képes úgy írni franciául, ahogy a
született francia írók, úgy írok tehát, ahogy tudok, a tőlem telhető
lehető legjobban.
Ezt a nyelvet nem én választottam. Számomra a sors, a véletlen, a
körülmények által ez a nyelv adatott.
Franciául írni: erre vagyok kényszerítve. Mindez kihívás.
Kihívás egy analfabéta számára.
Utószó
Agota Kristof,
a svájci magyar frankofón regényíró1
1.
Kétségtelenül napjaink kortárs frankofón irodalmának egyik legelismertebb szerzője Agota Kristof. Műveiről hosszú elemzések látnak napvilágot, regényei nemcsak a francia, de a német, japán,
koreai eladási sikerlistákra is felkerülnek. Kristof sajátos szemlélete, gondolkodásmódja, valamint rövid, végtelenül lecsupaszított mondatai a szakma és a közönség figyelmét egyaránt felkeltették.
Igazi világsikert aratott: első műve, A Nagy Füzet 34 nyelven jelent meg, számos helyen, különösen az ázsiai országokban a kortárs világirodalom egyik alapművének számít.
Kristof franciául ír, de nem anyanyelve a francia. Kötődése a nyelvhez és a francia nyelvi közösséghez többszörösen is bizonytalan. Svájcban él, abban az országban, ahol négy hivatalos nyelv
létezik, és négy nemzeti közösség él egymás mellett, ugyanakkor, származását tekintve, magyar. Magyar, vagyis olyan nyelvi közegből jön, melynek anyanyelvi beszélői újból és újból saját
24
egyedüllétüket tapasztalják meg a világban. A magyar nyelv az indoeurópai nyelvekhez képest mind mondatszerkesztésében, szórendjében, szóetimológiájában teljesen különálló, ilyen értelemben
egy magyar író számára tanult idegen nyelven szépirodalmi művet létrehozni többszörösen is nehéz feladat.
Agota Kristof 21 éves, amikor 1956 végén, a forradalom leverése után egy kisgyerekkel a karján az osztrák–magyar zöldhatáron keresztül elhagyja hazáját. Ekkor már két éve férjével él. Rövid
ausztriai tartózkodás után Neuchâtelben, Svájcban telepszik le, előbb öt évig óragyári munkásként dolgozik, majd családi életének rövid válsága után másodszor is férjhez megy. Második férjével és
az új házasságából származó gyerekeivel franciául beszél. Kezdetben a színház iránt érdeklődik, megismerkedik a helyi, neuchâteli színházi élettel, kisebb színdarabokat készít a városi társulatnak.
Ebben az időszakban, tehát a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején, verseket ír, verseit a Párizsban megjelenő Irodalmi Újság és a Magyar Műhely közli. Az írás számára természetes: számos
interjúban nyilatkozott arról, hogy kisgyerekkorától írónak készül. Ami nem olyan természetes, az maga a nyelv. Verseit magyarul írja, de történeteit, néhány kísérlettől eltekintve, már franciául.
A nyelvhez való viszonyáról így ír önéletrajzi könyvében: „Kezdetben csak egyetlen nyelv volt. A tárgyak, a dolgok, az érzelmek, a színek, az álmok, a levelek, a könyvek, az újságok ezen a nyelven
léteztek.
Nem tudtam elképzelni, hogy másik nyelv is lehetséges, hogy emberi lény kimondhatna olyan szót, amit én ne értenék meg.”
Kristof a kultúra letéteményesének, az emberi létezés legfontosabb szimbólumának tekinti a nyelvet, ami kiemeli őt és embertársait a teremtmények, a létezők világából. A kisgyerek számára a nyelv,
és ebben az esetben a magyar nyelv, minden ember sajátja, tehát „elképzelhetetlen” a számára, hogy emberi lény által kimondott szót ne értsen meg. A kisgyerek Kristóf Ágota gondolkodásában
minden „emberi lény” által kimondott szó magyarul hangzik, akik olykor nem beszélnek magyarul, azok nem is teljesen „emberi lények”:
„Mondták, hogy a cigányok, akik a falu szélén telepedtek le, egy másik nyelven beszélnek, de azt gondoltam, hogy az nem igazi nyelv, az csak valamiféle kitalált nyelv lehet, amin csak egymás közt
társalognak, pont úgy, ahogy mi is ilyen kitalált nyelven beszélgettünk egymás közt Janó bátyámmal, hogy az öcsénk, Tila, ne érthesse meg, amit mondunk.
Azt is gondoltam, hogy a cigányok csak azért csinálják ezt, mert a falu kocsmájában is megjelölt poharaik vannak, az ő számukra kijelölt poharak, hiszen ki is akarna inni olyan pohárból, amiből
korábban egy cigány ivott.”
A kisgyerek stabil értékrendjében tehát a nyelvi furcsaság, az a tény, hogy a cigányok valamiféle „titkos” nyelven beszélnek, nem okoz alapvető zavart, hiszen az ember nyelve akkor is a magyar, itt
csupán arról van szó, hogy a cigányok valamiért nem teljesen emberek, még a kocsmában is külön poharuk van. Senki nem iszik cigány után, mondja a kisgyerek, úgy, mintha azt mondaná:
„normális ember nem eszik bele a kutya táljába”, igazolást kapva világának arra az alaptételére, amire saját nyelvi biztonsága épül. További önigazolást keresve arra a szóbeszédre is utal a kisgyerek,
hogy a cigányok egyébként is „lopják a gyerekeket”, ezért vigyázni kell velük. Az a tény tehát, hogy idegen szót hallott olykor-olykor a cigányoktól, nem zavarta meg stabil világképét.
Az első elbizonytalanodás kilencéves korában éri a szerzőt, amikor egy határ menti városba költözik szüleivel, és ott felfedezi, hogy vannak, akik németül beszélnek. Itt, ebben a kisvárosban már
nincs kétség, ezek nem cigányok, akik öltözködésben, viselkedésben és mentalitásban is különböznek a „normális emberektől”, ezek ugyanolyanok, mint ők, és mégsem lehet érteni, amit mondanak.
A gyerek fejében, ahogy azt Agota Kristof megfogalmazza, új fogalom jelenik meg: az „ellenséges” nyelv. A nyelvi világ tehát bonyolódik, létezik egy nyelv, az anyanyelv, amelyik mellett
legfeljebb csak „titkos nyelv” létezett eddig, most pedig megjelenik egy olyan nyelv, amelyik az igazi nyelv helyére akar betörni, uralkodni akar, ez az „ellenséges” nyelv. Kristof harcnak fogja fel a
nyelvek egymás mellett élését, a kérdést úgy teszi fel saját magának, hogy identitását, biztonságát megőrizheti-e, avagy egy másik nyelv „uralma” alá kerül. A németet mint „ellenséges” nyelvet
értékelni a kilencéves gyerek számára annál is könnyebb, mert ténylegesen háború van: 1944-et írunk ekkor, a kilencéves Kristóf Ágota a háború összes borzalmával szembesülni kénytelen. Az
„ellenséges” nyelvet gyakorlati értelemben is hódítóként fogja fel és értékeli, gyerekként azt látja, hogy ahhoz a nyelvhez, amelyik „nem magyar”, katonák, tankok, fegyverek társulnak, ennek a
fegyveres jelenlétnek pedig az elszenvedői a magyarok, vagyis mindazok, akik ugyanazon a nyelven beszélnek, amin ő maga.
Egy évvel a határ menti városba költözés után még egy új, idegen és szintén „ellenséges” nyelv jelenik meg: az orosz. Idegen katonák árasztják el az országot, és az iskolákban ezek a katonák
kötelezővé teszik a saját nyelvük tanulását. Újabb kihívás a nyelvi identitás ellen: Kristóf Ágota változatlanul őrzi integritását, nem akar behódolni az újabb idegen és „ellenséges” nyelvnek, de
természetes azonosságtudata mellett végképp ott van a felismerés: több nyelv is létezik a világban, és közülük a magyar, vagyis az anyanyelve, csak az egyik. Az orosz nyelvvel való ismerkedés nem
borítja fel lényegesen nyelvi azonosságtudatát, mert, mint írja, általános volt a szembenállás az orosz nyelvvel. Játék, hogyan lehet elszabotálni az idegen nyelvi oktatást, ennyi az egész: „Részt
vettünk tehát egy szellemi és nemzeti szabotázsban, egy természetes, önmagából adódó, nem szervezett passzív ellenállásban.” A „szabotázs” sikeres, a gyerek és kamasz Kristóf Ágota nyelvileg
nincs veszélyben.
Egészen más a helyzet az emigrációban. Huszonegy évesen Agota Kristof a véletlenek összjátékaként kerül a francia Neuchâtelbe. A korszak, ahogy azt egyébként a szerző Hier (Tegnap) című
regénye is jól mutatja, nem kedvez az ideiglenes jelenlétnek: az emigráció élesen veti fel a természetes nyelvi közegtől való elszakadás kérdését. Az Hier történetében pontosan nyomon követhetjük,
hogy Kristof számára nem volt sok választás, vagy megharcol az új, az idegen, az „ellenséges” nyelvvel, és megpróbálja ezen a nyelven kifejezni önmagát, vagy elsüllyed az idegen nyelvi közegben.
Az Hier számtalan példát hoz arra, hogyan veszítik el identitásukat és kerülnek egzisztenciálisan is kilátástalan helyzetbe az emigrációban azok, akik nem képesek nyelvileg is alkalmazkodni. Kristof
a jelen kötetben így fogalmaz: „Itt kezdődött a harcom ennek a nyelvnek a meghódításáért, egy hosszú és ádáz küzdelem, ami egész életemet végigkíséri.”
Az író legfőbb eszköze a nyelv. A frankofón irodalomban számos szerző van, akinek tanult nyelve a francia, amelyen dolgozik. Agota Kristof így foglalja össze azt a tényt, hogy munkaeszköze, a
nyelv, számára nem természetes közeg:
25
„Több mint harminc éve beszélek, húsz éve írok is franciául, de még mindig nem ismerem. Nem beszélem hiba nélkül, és csak szótár gyakori használatával tudok rajta helyesen írni.
Ezért hívom a francia nyelvet is ellenséges nyelvnek. És van még egy oka, amiért így hívom, és ez az utóbbi a súlyosabb: ez a nyelv az, amelyik folyamatosan gyilkolja az anyanyelvemet.”
2.
„A Nagyvárosból jövünk. Egész éjszaka utaztunk”2 – így kezdődik az első, mind a mai napig leghíresebb könyv, A Nagy Füzet. Nyelvi szempontból két dolog tűnik fel rögtön: egyrészt a rövid, szinte
csak alanyból, állítmányból álló tőmondatok, másrészt az időhasználat. A Nagy Füzet végig jelen időben íródott, leszámítva a beidézett második mondatot, ahol befejezett múlt időt, úgynevezett
„passé composé”–t használ a szerző, majdnem minden egyéb mondat jelen idejű. A könyv megjelenésekor éppen ezzel a sajátos nyelvhasználattal keltett feltűnést. A francia nyelv múltidő-használata
közismerten bonyolult egy nem anyanyelvi beszélő számára, a jelen idő tehát „kényelmesebb” megoldást jelentett az írónak. A Nagy Füzet nem vált idősíkot, ami történik, az most, ebben a
pillanatban történik, még akkor is, ha érzékeljük a történés múltbeliségét. Ugyanakkor Agota Kristof mégsem rí ki teljesen a többi francia közül: a kortárs francia irodalomban éppen az utóbbi
évtizedekben jelent meg és lett népszerű a történetmesélésben a jelen idő mint lehetséges forma.
Ami a nagyon egyszerű mondatszerkesztést, a nyelvi puritanizmust illeti, azt a típusú „direkt beszédet”, amit Kristof használ, nyilvánvaló, hogy számos francia és világirodalmi példát, előzményt
említhetünk. A legerősebb hatást – valószínűleg – Albert Camus tette Agota Kristofra, a „lepusztult nyelv” használata Kristof esetében is Camus–ig, illetve akár Kafkáig is visszavezethető. A nyelvi
puritanizmust, a nagyon rövid, nagyon egyszerű mondatszerkesztést és a múlt idő használatának teljes kiiktatását Kristof – ebben is Camus Közöny című regényéhez hasonlóan – a narrátori szerep
átruházásával oldja fel. Kristof regényében sem az író a narrátor, ugyanakkor érdekesség, hogy nem is egy egyes szám első személyű elbeszélő. A narrátori szerepet ebben a regényben a „mi” veszi
át, a többes szám első személyű, de teljesen egytudatú két hős közös elbeszélését olvashatjuk. Az ikerfiúk mondják el saját életüket, nem hétköznapi szörnyűségekkel tarkított hétköznapjaikat.
A beszélő tehát két személy, két gyerek, de ez a kettő valójában egy. Ők együtt látják a világból azt, amit látnak. A „mi” cselekszik: „mi ezt tesszük, mi így látjuk, velünk ez történik”.
Veszélyhelyzetben vannak, kiszolgáltatottak, saját túlélésükért küzdenek. Tudatuk erre a túlélésre koncentrál. Kristof pontosan tudja, hogy a borzalom, ami a fiúkat körbeveszi, le is egyszerűsíti a
világot körülöttük, tudatuk tehát beszűkül, hiszen egyetlenegy dolog biztos: küzdeni kell a túlélésért. Ennek megfelelően a rövid, szikár és nagyon egyszerű mondatok elnyerik funkciójukat. Kristof
feloldást kap, nem nyelvi bravúrra, páratlan kifejezőkészségre van szüksége, ez nem is lenne célszerű. Nem prousti körmondatokat kell írnia, nem is tudna ilyeneket írni. „Csak” a tényeket kell
nagyon keményen közölnie. Ráadásul gyerekek beszélnek, tehát az egyszerű, tulajdonképpen primitív nyelvi szint indokolt.
A gyerekek maguk által kreált „feladatokat” hajtanak végre, amiről a saját, kissé beszűkült nyelvi tudatuk közvetít. A „koldulás feladata” az ikrek számára ezt jelenti: „Piszkos, szakadt ruhát veszünk
fel, lehúzzuk a cipőnket, bepiszkoljuk az arcunkat, kezünket. Kimegyünk az utcára. Megállunk, várunk.
Ha egy idegen tiszt megy el előttünk, jobb kézzel tisztelgünk, a bal kezünket pedig odanyújtjuk elé. A tisztek általában elmennek előttünk, nem néznek ránk, észre se vesznek bennünket.
Egyszer csak megáll előttünk egy tiszt. Idegen nyelven mond valamit, nem értjük, hogy mit. Kérdéseket tesz fel. Nem válaszolunk, mozdulatlanul állunk, tisztelegve, a markunkat nyújtva. Ő keresgél
a zsebében, aprópénzt és egy darabka csokoládét tesz piszkos tenyerünkbe, és a fejét csóválva továbbmegy”3 A mondatok szinte bántóan rövidek, mint amikor egy valóban nagyon egyszerű és
nagyon kicsi gyerek beszél. A francia olvasó különösen megdöbbenve érzékeli a személyes névmás és az ige számára túlzottan is direkt használatát, a folyamatos cselekvést a mondatban, azt, hogy
Kistof sem határozói igenevet, sem melléknévi igenevet nem alkalmaz. A mondatszerkesztésből kitűnik, hogy Kristof a fejében magyarul fogalmaz, a magyar nyelv cselekedteti így a cselekvőt, a
magyar nyelv az, ami a hátterét adja Kristof igehasználatának.
A frankofón szerzők sajátja ez: a frankofón, tehát nem franciaországi, pontosabban nem feltétlenül francia anyanyelvű szerzőknél fedezhető fel a kettős nyelvi sík, az, hogy a francia nyelvhasználat
mögött megjelenik egy másik, egy háttérben álló nyelv. Nem feltétlenül az egyik nyelvről a másikra történő fordításra kell itt gondolni, hanem egyfajta nyelvi mentalitásra. Valószínűleg egy született
francia író valami olyasmit írt volna, hogy „benyúlván a zsebébe pénzdarabot és egy darab csokoládét adott”, tehát kiiktatna egy igét, azt helyettesítené határozói vagy melléknévi igenévvel. Ezt
nyilván Kristof is megtehette volna, vagy éppen a kiadó szerkesztői „átírhatták” volna ilyen formában Kristof szövegét. Csakhogy akkor az már nem lenne ugyanaz. Itt éppen a direkt cselekedtetés,
az újra meg újra megjelenő cselekvő ige lesz fontos és nyelvileg különös a francia olvasó számára is. A világ lepusztultságát, direktségét így jobban tudja jellemezni a szerző. A történet éppen a
nyelvi „pongyolaság” révén lesz még erősebb, a leegyszerűsített nyelvhasználat tehát a könyv erejét, nem utolsósorban nyelvi erejét adja.
Hasonlóan különös Agota Kristof viszonya regényeinek teréhez és idejéhez. Nem tudunk meg semmit arról, hol is játszódnak történetei, nem nevez meg várost, falut, sőt, nem nevezi meg az országot
sem, ahol hősei élnek. Nem könnyű feladat úgy történetet mesélni, hogy a helyszín csak körülírható, néven nem nevezhető. Persze ez sem csak Agota Kristof sajátja, számos világirodalmi példát
említhetünk, ahol a helyszín nincs megnevezve, vagy képzeletbeli helyszínen játszódik a cselekmény. Kafka és Camus lehetnek ennek a típusú helyszínválasztásnak az esetében is a szerző
példaképei. Agota Kristof ezt a már létező írói technikát használja arra, hogy a cselekményt elvonatkoztassa, nem utolsósorban saját gyermekkori emlékeitől is eltávolítsa.
Ami szintén különös, nyelvileg sem behatárolható, az Kristof hőseinek a világa. Természetesen franciául ír a szerző, regényeit tehát – eredetiben – franciául olvassuk. Ugyanakkor helyszíneinek
vajmi kevés köze van a francia nyelvterülethez, vagy pláne Franciaországhoz. A Nagy Füzet című regényben egy határ menti kisvárosban élnek a hősei, ebből adódik, hogy a főhősök által beszélt
nyelv mellett létezik a történetben olyan szereplő, aki idegen nyelven beszél. Sőt, rosszul beszéli a főhősök által beszélt nyelvet. Tehát töri a nyelvet. Az ikrek, a két fiú, vagyis a „mi”, akik elmesélik
a történetüket, egy pusztu–lóban lévő ország pusztulóban lévő nyelvén szólalnak meg, és szembesülnek azzal a ténnyel, hogy a háború miatt ott lévő idegen katonák idegen nyelven, vagyis – ahogy
26
Kristof fogalmaz önéletrajzi könyvében – „ellenséges” nyelven szólalnak meg. Majd a regény, a történet végén egy másik nemzet katonái jelennek meg, akik egy másik idegen nyelven, vagyis egy
másik „ellenséges” nyelven beszélnek.
A narráció nyelve, a nyelv, amin a könyv íródik, természetesen a francia. De maga a háttér, a környezet az magyar, a meg nem nevezett színhely Magyarország. A regényben meg nem nevezett
idegen, „ellenséges” nyelvek, az idegen katonák által használt nyelv a német és az orosz. A magyar olvasó, akár franciául, akár magyar fordításban olvassa Agota Kristof regényét, ráismerhet a
helyszínre, a környezetre: tipikus magyar vidéki város, határ menti település, kis, düledező vályogházak, tanyaszerű kertes épületek, földpadlós szobák, nappali funkciót is betöltő konyhák – ez a
helyszín Magyarország a második világháború idején. Sopron, Kőszeg és Szombathely, azok a városok, amelyek Agota Kristof életének a helyszíneit adták emigrációja előtt. A helyszínhez
hasonlóan Kristof az idő megjelölését sem tartja fontosnak: csak annyit tudunk, hogy háború van, de nem tudjuk, milyen háborúról van szó, melyik évben járunk. (Itt ismét Kafka jut eszünkbe mint
előzmény, példa, illetve akár Beckett is.) Természetesen az olvasó, különösen a magyar olvasó ezt a háborús motívumot is el tudja helyezni: a második világháborús években vagyunk, illetve a
regény történése közvetlenül a háború után fejeződik be, akkor, amikor az orosz-szovjet megszállás legnehezebb időszaka volt Magyarországon.
Az olvasó, aki kicsit is ismeri a történelmet, az eseményeket rögtön értelmezni tudja: német katonák, zsidóüldözés, a zsidók deportálása, a zsidók bújtatása, a kommunista ellenállás, a szovjet
hadsereg bevonulása, a vasfüggöny kialakulása, az ötvenes évek üldözései, ezek mind-mind megjelennek a később trilógiává bővülő regénysorozatban, de egyikről sincs kimondva, hogy éppen erről
van szó. Még a zsidók deportálásáról is csak annyit tudunk, hogy egy „embercsoportot”, „emberi nyájat” terelnek a katonák, hogy vannak köztük gyerekek és öregek, és sejteni lehet, hogy a halálba
mennek. Ennyi. Hogy zsidókról van szó, azt nem mondja ki Agota Kristof. Ahogy nem mond ki semmilyen népnevet, nem beszél magyarokról, németekről, cigányokról vagy oroszokról, úgy
zsidókról sem beszél regényében, A Nagy Füzet-ben.
A helyszín és az időpont tehát nincs megnevezve, nem tudjuk, hol, melyik országban játszódik a cselekmény. Következtethetnénk a nevekből, de Kristof ebben sincs segítségünkre: első regényében
még nem használ neveket. Az ikrek, a két fiú valójában egy, pontosabban ők a „mi”. A nagymama, akinél a fiúk nevelkednek, egyszerűen Nagyanya vagy boszorka, neve neki sincsen. És nincs neve
az összes többi szereplőnek sem, legfeljebb a foglalkozásuk vagy külsejük alapján nevezi el őket a szerző, az egyik lányt például testi hibája alapján „Nyúlszáj”-nak hívja, vagy a papot is csak
plébánosnak nevezi. Kristof kerüli a névhasználatot, nehogy ez önmagában orientáló tényező legyen, nehogy emiatt lehessen helyszínhez kötni magát a történetet. A névhasználat később, az első
regény megjelenése után némileg módosul, de nem úgy, hogy magyar neveket ad hőseinek, hanem úgy, hogy a nevek, amiket kapnak, gyakran csak egy kezdőbetűből állnak, vagy éppen olyan
keresztnevet választ Kristof, ami lehetne német, francia, angol, de akár magyar is, tehát nem tipikus. A névhasználat különössége a leginkább önéletrajzi munkájában, Az analfabétá-ban érhető tetten:
Kristof a francia eredetiben átírja a magyar neveket, hogy a francia olvasó, illetve az idegen, a magyar nyelv hangzásvilágát nem ismerő olvasó is könnyen kimondhassa a nevet, és az nagyjából
megfeleljen az eredeti hangzásvilágnak: így lesz Yano a Janó, Guéza a Géza, Gisèle a Gizella. A magyar nyelvet is ismerő Kristof-olvasónak az a benyomása támad, hogy a szerző a lehető
legkevesebb magyar motívumot akarja használni, illetve a magyar motívumokat általánossá akarja tenni, vagyis a magyar nyelvi kirekesztettségtől meg akar szabadulni.
Ez a folyamat része annak, amit Kristof leír önéletrajzi munkájában is. Ahhoz, hogy francia nyelvű író lehessen, újratanulta az olvasást, mint egy analfabéta. Szimbolikus történet: eljutunk attól a
stabil értékrendtől, hogy mindenki magyarul, tehát „érthető nyelven” beszél, addig, hogy új nyelvet kell elsajátítania, mint egy tudatlannak, mint egy analfabétának, ahhoz, hogy létezni tudjon a
világban: Kristof tehát valóban újratanulta az olvasást. Két évig tanult újra írni és olvasni „analfabétaként”. Két év után aztán elmondhatta magáról, hogy „Tudok olvasni, újra tudok olvasni. Tudom
olvasni Victor Hugo-t, Rousseau-t, Voltaire-t, Sartre-ot, Camus-t, Michaux-t, Francis Ponge-t, Sade-ot...”
Ezt az „új olvasni tudást” metaforikusan is értelmezhetjük.
Különös hangulata lesz annak, amikor a szerző A Nagy Füzet című regényében egy-egy hősét úgy beszélteti, mint aki „töri” a számára idegen nyelvet. A német katona nem jól beszéli az ikrek
anyanyelvét, tehát sok főnévi igenevet használ feleslegesen: „Én lenni századosnak ordonánc. Ti mit csinálni itt?”4 A főnévi igenév használata jellemző lehet egy franciául vagy egy magyarul rosszul
beszélő idegenre is, mégis ez a nyelvi „hiba” is inkább magyar: egy franciául rosszul beszélő többnyire a ragozást véti el, kevésbé használ igenevet. Ennek ellenére, maga a helyzet hitelessé teszi a
szerzőt, bármilyen nyelven is olvassuk regényét, érzékeljük, hogy az idegen katona töri a nyelvet.
Kristof tehát úgy kölcsönzi a magyar hátteret regényeinek, hogy az olvasó csak annak sajátos hangulatát érzékeli, de azt nem köti Magyarországhoz, sem térben, sem a szereplők vagy azok
viselkedése által. Sikerrel absztrahálja a környezetet, eltávolítja regényeinek történését Magyarországtól, miközben nem tud, de nem is akar francia vagy svájci történetet írni:
„Tudom, hogy soha nem leszek képes úgy írni franciául, ahogy a született francia írók, úgy írok tehát, ahogy tudok, a tőlem telhető lehető legjobban.
Ezt a nyelvet nem én választottam. Számomra a sors, a véletlen, a körülmények által ez a nyelv adatott.
Franciául írni: erre vagyok kényszerítve. Mindez kihívás.
Kihívás egy analfabéta számára.”
Agota Kristof trilógiáját, A Nagy Füzet (Le Grand Cahier), A bizonyíték (La Preuve), valamint A harmadik hazugság (Le Troisième Mensonge) című regényeket a világ 34 nyelvére fordították le,
sok-sok százezer példányban fogytak el. Az olvasók a regények világát, a környezetet nem kötik Magyarországhoz, a háttér ugyanúgy absztrakt, mint egy Beckett- vagy egy Ionesco-műben. A
magyar olvasónak pluszt jelent felismeri az absztrakció mögött a konkrétumot, például ráismerni a kisvárosra (Kőszegre), ahol az események zajlanak. A bizonyíték című regényben az egyik
legszebb rész, amikor egy háborús hadirokkant a város egyik pincekocsmájában részegen a totalitárius rendszer által betiltott dalt kezd el dúdolni, majd énekelni. Kristóf idézi is a tiltott „slágert”:
„Megbűnhődte már e nép / A múltat s jövendőt”5. Vajon tudja-e a francia, a japán, a német, a koreai vagy az ausztrál olvasó, hogy a magyar nemzeti himnuszból olvasott épp két sort? Hogy a
27
himnusz valóban tiltott volt Magyarországon az ötvenes években, a szovjet megszállás idején? És vajon kellene-e tudnia? Kristof elvonatkoztat, és ezzel már válaszol is a kérdésre. A magyar háttér
felfedezése a filológus, és nem az olvasó feladata.
Ugyanakkor Agota Kristof olvasása közben természetes módon vetődik fel a nemzeti hovatartozás kérdése is. Volt olyan megfogalmazás korábban, amelyik sietett kijelenteni, hogy Agota Kristof
nem magyar író, mivel nem magyarul ír. Úgy érzem, Kristof munkáinak ismeretében, hogy ezt az álláspontot vitatni lehet. A XXI. század európai irodalmában egyébként is egyre óvatosabban kell
bánni az ilyen kijelentésekkel; jó példa erre Kundera munkássága, aki cseh nyelvről franciára váltott, és ma már közvetlenül ezen a nyelven írja regényeit. Kijelenthető ennek fényében, hogy Kundera
ma már nem cseh író? Nem beszélve arról, hogy ennek alapján Janus Pannonius sem lenne magyar író, mert ő latinul írt. Ismerve tehát Kristof nagyon is erős kötődését szülőföldjéhez, ismerve
gondolkodásmódját, sőt, szóhasználatát, én őt olyan frankofón írónak nevezem, aki semmiképpen sem rekeszthető ki az egyetemes magyar irodalomból.
Petőcz András
1
Ezen írás francia változata az Hauteurs című irodalmi folyóirat 2006. márciusi számában jelent meg.
Agota Kristof: Le Grand Cahier, Éditions du Seuil, 1986, 7. old.
3
Agota Kristof: Le Grand Cahier, 38. old.
4
Agota Kristof: Le Grand Cahier, 22. old.
5
Agota Kristof: La preuve, Seuil, 1988, 23. old.
2
28